A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
SZABADIDŐ Phil Stein: Ezek a nők! A gyengébb nem leghidegvérűbb, legridegebb képviselője is hajlamos az ábrándozásra. Azt hiszi, hogy ez vonzó tulajdonság? Már elnézést, de nem osztom a véleményét. Engem ugyanis ez a felfoghatatlan, irracionális női tulajdonság juttatott a rácsok mögé — életfogytig lanra. A múlt nyáron a Lagos Verd melletti kis szállóban töltöttem a szabadságom. Olcsó hely, de hát csak raktárnok vagyok, így nem engedhetek meg magamnak semmiféle fényűzést. A szálló többi vendége is hasonszőrű volt. Szegény ördögök, akik autóbusszal jöttek ide a napos délre. De engem nem zavartak. Általában néhány évvel korábbi korosztályhoz tartoztak, s inkább tovább heverésztek, lustálkodtak, éppenhogy csak megáztatták magukat. Úgyhogy a kis hegyi tó csaknem az enyém volt. * * * A második héten történt, hogy csaknem infarktust kaptam. Esztendőkön át reméltem, hogy még egyszer öszszehoz a sors, Lindával, s bosszút állhatok rajta. Álmodni sem mertem volna, hogy itt, ebben az eldugott fészekben tűnik fel a láthatáron. Éppen az erkélyen álltam, s láttam, ahogy berobogott egy fényűző sportkocsin, és a csomagjaival eltűnt a szállónkban. Látása felébresztette bennem a szunnyadozó bosszúvágyat. Sose bocsátom meg neki! Le sem hunytam a szemem egész éjjel. A tíz évvel ezelőtti időkre emlékeztem, amikor boldogok voltunk egymással. Kis ügynöki irodát nyitottam, és nagy-nagy álmokat szőttem. Linda volt egész ténykedésem hajtómotorja. Tudtam, hogy olyan nő, akinek rózsákból kell ágyat vetni. Röviddel tervezett házasságunk előtt azonban olyan fájó sebet kaptam tőle, amelyből azóta sem gyógyultam ki egészen. Se szó, se beszéd, egyszerűen bejelentette, hogy máshoz megy férjhez. — S ki az? — akartam tudni. — Az nem fontos — tért ki az egyenes válasz elől. — Sok pénze van? — kíváncsiskodtam. Rideg mosollyal mért végig: — Van bőven, minden kívánságom teljesítheti. S azzal eltűnt az életemből. Sose tudtam meg, ki volt az a szerencsés GYŰRŰ fickó, akit előnyben részesített velem szemben. Ahogy már mondtam is, azon az éjszakán le sem hunytam a szemem. Kora reggel fáradtan ébredtem, s gondolataimba merülve ültem az ablakhoz. Mekkora volt a meglepetésem, amikor megláttam, amint a kelő nap sugaránál ballag a strand felé! Hosszú, karcsú lábak, fekete, szabadon lobogó haj, a kezében táska, a könnyű köpenye alatt pedig a fürdőruhája. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Figyeltem, amint a parttól elköti a motorcsónakot, amely a szállóhoz tartozott, és kihajózott a tóra. Egyszeriben megértettem, miért is jött szabadságra éppen ide, erre a szerény helyre. Mindig szenvedélyes búvár volt, és akkor örült igazán, ha senki sem zavarta ebben a kedvtelésében. Szinte éreztem, hogy ajkam gunyoros, rosszat sejtő vigyorba torzult. Megfogant bennem az ötlet, miként ölöm meg. Ahogy a motorcsónak eltűnt a part kiszögellése mögött, felvettem a fürdőruhám. Negyedóra alatt odaértem a csónakjához, amely üresen ringott a hullámok hátán. Linda természetesen már a víz alatt volt. Még egyszer meggyőződtem róla, tényleg nem látható-e a csónak a szállóból. Aztán belemásztam és körülnéztem, hogy van-e kéznél valamilyen ütleg. Az evezőre esett a pillantásom. És megláttam még valamit. A táskát. Ahogy kíváncsian kinyitottam, néhány értékes csillogó ékszert láttam benne. Egy briliánsköves órát, rubintokkal ékesített karkötőt és igazgyöngy fülbevalót. Mindez rá vallott. Még akkor is ékszert viselt, amikor sportolni ment. Elgondolkodva tartottam a markomban az ékszereket. Majd a fürdőnadrágom zsebébe csúsztattam mind, és behúztam a cipzárt. A lopást igazságosnak véltem. Végtére is ő volt az oka, hogy az üzletem annak idején egyre hanyatlott. Ahogy elváltunk, csődbe jutottam, és azóta sem tudtam talpraállni. Gondolataimból a víz bugyborékolása riasztott föl, ami közvetlenül a csónak mellől hallatszott. Másodpercek múlva felbukkant Linda. Tett még néhány úszómozdulatot, aztán bal kezével a csónak szélébe kapaszkodott, hogy felhúzza magát. Abban a pillanatban jókorát sújtottam az evezővel a fejére. A búvársisak alól halk nyögés hallatszott. Úgy látszik, az ütés nem volt elég hatásos, hogy elveszítse az eszméletét. Még szilárdabban markolta a csónak szélét. Akkor vettem észre az ujján a gyűrűt, amely szikrázva ragyogott a napfényben. Mintha már láttam volna, de akkor csak úgy tűnt. Nyíltan be kell vallanom, hogy egészen a hatalmába kerített az eddig sosem tapasztalt irigységgel párosult kapzsiság. Gondolkodás nélkül elkaptam a csuklóját, és lehúztam az ujjáról a gyűrűt. Aztán a hűtlen teremtésre rámértem a második csapást, amellyel átsegítettem arra a bizonyos túlvilágra. Észrevétlenül visszatértem a szállóba. Déltájban a víz partra sodorta a csónakot, és estére a testét is kiha-30 A HÉT
