A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-14 / 11. szám

OTT JÁRTUNK EGY ESTE A MAGÁNYOS TÁRSKERESŐKKEL Hol az a perc, amely elvarázsol? Magány. Van, aki olykor-olykor kimondottan élvezi, másoknak pokoli kínokat okoz az állandósult egyedüllét, a négy fal némasá­ga. A pszichológusok szerint a magány a huszonnyolc-harminc­három évesek számára a legnehezebben viselhető. Míg az egyedül élő hetven-nyolcvanévesek visszaemlékezhetnek életük kelleme­sebb szakaszára, addig a társ nélküli harmincasok azon tépelőd­­nek, miért nincs senki a közelükben, akikkel szívesen megoszta­nák élményeiket, kisebb-nagyobb sikereiket vagy gondjaikat. Előttük két lehetőség áll: vagy megbarátkoznak a magányosság érzésével és teljesen munkájuknak, hobbijuknak szentelik az idejüket, vagy kipróbálják a társkeresés valamennyi lehetséges módját. Őket "célozta meg" a szentpéteri művelődési ház rendez­vénye, amely a magányosoknak, a társkeresőknek adott randevút egy szokatlanul meleg februári szombaton. nak családja van, megállapodtak. Szerintük az egyedülállókat nem veszik komolyan, olyanok, mint a gyökér nélküli fa. Egy-egy gyen­gébb pillanatomban úgy érzem, igazuk van. De kit vegyek el? Miután kérdésére nemigen tud­tam válaszolni, a lányokról kezd mesélni, akik szerinte kivétel nélkül valamennyien számítóak, rafinál­tak, és csupán egyetlen egy dolog­hoz értenek, a szegény férfiak tönkretételéhez. Arra a kérdésre, hogy mindezt saját tapasztalat alap­ján mondja-e, nem sikerült választ kapnom. Arról viszont, hogy Nándor milyen feleséget képzel el magá­nak, egész előadást hallok. — Legyen kb. százhetven centi­méter magas, hosszú szőke hajú, kék szemű. Legjobb ha egyetemi, Olyan feleséget szeretnék, mint Kim Basinger Z. Nándor magas, fekete hajú, zöld szemű, jóképű fiatalember. Alig múlt harmincéves. Főiskolai végzettsége van, és jelenleg egy külkereskedel­mi vállalatnál dolgozik. Albérletben lakik. Kicsit meg is lepődöm, amikor a magányosok csoportjában talá­lom. — Főiskolás koromban bőven akadt volna alkalmam az ismerke­désre. De akkor csak a tanulással törődtem. Aztán jött az egy év katonaság, majd munkába álltam. Az az igazság, mára már megszok­tam az egyedüllétet. A szüleim viszont állandóan noszogatnak, hogy nősüljek már végre. Mondo­gatják, valamennyi osztálytársam­esetleg főiskolai végzettsége van, tud egy idegen nyelvet, mondjuk az angolt. Természetesen karcsú legyen. Olyan legyen körülbelül, mint Kim Basinger, és az sem árt, ha anyagilag "magánál van" — teszi hozzá teljesen komolyan. Lelki szemeim előtt elképzelem a Kim Basingerhez hasonló höl­gyet. A teremben viszont hiába keresem a magas, szőke szépsé­geket. A legtöbb hölgy és az amerikai filmcsillag között csak annyi a hasonlóság, hogy vala­mennyien a női nemhez tartoz­nak. Meg is kérdezem Nándortól: — Mi van akkor, ha nem sikerül olyan lányt találnia, akit álmaiban elképzelt? — Akkor agglegény maradok — válaszol. — Nézze, én a katona­ságon annyi bunkó fiút láttam, akiket szép nők látogattak. Úgy érzem, annyit én is megérdemlek, hogy szép feleségem legyen. Herceget vártam, kalandor jött... Zsuzsa és Aranka elválaszthatat­lan barátnők. Miután háromszor a szavamat adtam, hogy nem írom ki a teljes nevüket, a lakhelyüket, de még a munkahelyüket sem, meg­ígérték cserébe őszintén elmond­ják, hogyan élnek közel negyvené­vesen egyedül, család nélkül. — Érettségi előtt meghalt az édesanyám — kezdi Zsuzsa. — Édesapám rá két évére megnősült. Úgy éreztem, én vagyok otthon- a felesleges harmadik. A munkahe­lyem a közeli városban volt (és van), naponta harminc kilométert utaztam oda, aztán délután haza. A hétvégeken iszonyúan rosszul éreztem magam. Láttam, édesa­pám is szívesen venné, ha elköl­töznék otthonról. Először albérletbe mentem, majd kaptam egy garzon­lakást a vállalattól. Ma is abban lakom. Fokozatosan kezdtem elve­szíteni a kapcsolatot a szülőfalum­mal. Már minden osztálytársam megnősült, férjhez ment. Ha talál­kozom is velük, pár perc után rájövök, nincs miről beszélgetnünk. A városban, ahol most lakom, jóformán senkit sem ismertem. A kolléganőim többségének már ak­kor családja volt, amikor én a vállalathoz kerültem. Szórakozni nem nagyon jártam. Az az igazság, hogy bálba egyedül nem mehettem, a diszkókból meg már húszévesen is kinézik az embert. A szabadidő­met kózimunkázással, tévézéssel töltöm. Úgy érzem, nem is éltem igazán. Valahogy kibírtam, átvé­szeltem ezt az időt. Most közel a negyvenhez persze hogy jó lenne a család. De már reménykedni se merek, hogy ebben nekem valaha is részem lesz. — Már hirdetéssel is próbálkoz-2 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom