A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-07 / 10. szám

ban gépírást is vállaltam. A hajamat is magam festem, s egy barátnőm nyír meg... No de a fiatalembereket az ilyen gondok még nem érdeklik. — Dehogynem — bizonygatta Béla. — Sajnos kell, hogy érdekeljen, mert nemso­kára nekünk is ilyen problémáink lesznek. Hacsak egy privát cég képében ránk nem nevet a szerencse. — De az is lehet, hogy se állásunk nem lesz, se fizetésünk — jegyezte meg mo­gorván a társa. — Most már arra sem számíthatunk, hogy majd elvegetálunk a munkanélküli segélyből, mert ott is új szabályok érvényesek. — Még nem is olyan régen más volt a helyzet. Akár egy évig is folyósították a segélyt. Tavaly az egyik elsős, akit fél évig matekra tanítottam, mert a szülei nagyon szerették volna, ha elvégzi az egyetemet, pedig már ismételte az első évfolyamot, szóval ez a srác nem tudta letenni a félévi vizsgáit, és kimaradt. Valami szakérett­ségije volt, ezért elment a munkahivatalba, hogy adjanak neki munkát. Megfelelő ál­lást nem, de segélyt kapott. Nevetve me­sélte, hogy esze ágában sincs állásba menni, mert a segéllyel jobban járt, mintha dolgozna. — Ezt nem értem — szólt közbe Márta. — Pedig egyszerű — magyarázta Béla. — Szakközépiskolás végzettséggel és kezdőként bárhol lett volna is állásban, a levonások után semmiképpen sem maradt volna több pénze, mint amennyi a munka­­nélküli segély volt. — Ha jól emlékszem, ezernégyszázat kapott kézhez — jegyezte meg Gyuri. — Pontosan. És ehhez még azt kell figyelembe venni, hogy csak időnként ma­­cerálta őt ezért a pénzért a munkahivatal. Nem kellett naponta korán kelnie, bizo­nyos időre pontosan megérkeznie, sőt a főnöke sem piszkálta, hogy rosszul dolgo­zik. Szóval gyöngyélete volt. — Alig huszonegy éves és így gondolko­zik! Hová jutottunk? Ki ennek az oka? — méltatlankodott Éva. Márta legyintett: — Ki az oka? Ne légy naiv! Azért, hogy csupa közömbös, lusta, nemtörődöm, csak a könnyű életet kereső fiatallal va­gyunk körülvéve, általában a szülőket okolják és az iskolát. Mert hogy rosszul nevelték a jövő nemzedékét. — Pedig végső soron a rendszer, a társadalom volt az, amely leszoktatta az embereket a becsületes munkáról — szólt közbe Béla, és Gyuri folytatta: — Mert mire nevelte az embereket az úgynevezett szocializmus? Arra, hogy nem érdemes gürizni. Minél kevesebbet dolgozott valaki és minél műveletlenebb volt, annál többre vitte. Elég volt hőzönge­­ni. Aki pofátlanul szemtelen volt, a maga javára tudta kihasználni a más eszét és munkáját, ráadásul pártigazolványt lobog­tatott, az érvényesült. — Sok víznek kell lefolynia a Dunán, amíg ezt kiheverjük — vélekedett Béla. — Amit negyven évig belénk sulykoltak, hogy elfeledjük, legalább nyolcvan év kell hoz­zá. Csöngettek. — Ez biztosan a sofőr lesz — mondta Éva és kisietett. Nagydarab, mosolygós, vidám szemű emberrel tért vissza. — Bemutatom az urat a társaságnak. Megiszik egy kávét, és indulunk. — Csak folytassák nyugodtan magyarul. Régi pozsonyi családból vagyok, tudok a maguk nyelvén is. Igaz, nem valami jól, de mindent megértek. A nagyszülőim még magyarok voltak. — Németül is tud? — kérdezte Márta. — Természetesen, asszonyom. És egy kicsit franciául. Azt az iskolában tanultam. ; — Ez már igen! — lelkesedett a két diák.'! — Otthonról eleve három nyelvvel indulni: és az iskolában... De milyen iskolában : tanult franciául? ! — A gimnáziumban. Csak akkor még í általános műveltséget nyújtó középiskolá­nak nevezték. Amíg a sofőr a kávéját kortyolta, hallgat­tak. Aztán valamennyien szinte egyszerre álltak fel, és munkához láttak. Éva meg­mutatta, mit kell a teherautóra rakni, s amíg a férfiak lehordták a bútort, a két asszony gyorsan rendet csinált a konyhá­ban. Éppen leértek, amikor a két fiú már a ponyvát segített rögzíteni a teherautón. — Mi megyünk elöl — kászálódott föl a sofőr mellé, a vezetőfülkébe Éva. — Ne : tévesszetek szem elöl! j — Hát az Somorjáig nem lesz nehéz — : jegyezte meg Márta, és beült ősrégi Ško­­'■ dájába, hátra pedig a két egyetemista ! telepedett. (Folytatjuk) A HÉT 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom