A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
SZABADIDŐ Arcok félhomályban DZSONI, A SAKKTÖRŐ Van Pozsonyban egy kocsma, éppen a Komenský Egyetem mellett, nem tudom a nevét, a törzsvendégek Tengeralattjárónak (Ponorka) hívják, mivel az alagsorban foglal el négy helyiséget; az elsőben a söntést találjuk, ahol viszonylag olcsó sört, bort és pálinkát kaphatunk, a továbbiakban súlyos asztalok mellett múlathatjuk az időt. A vendégsereglet nagyon vegyes: járnak ide munkások, egyetemi tanárok, egyetemisták, minisztériumi tisztviselők. Nők is akadnak, jobbára idősebb alkoholisták. Sok a cigány is, és a verekedés sem ritka. Ide jár Dzsoni barátom is, a hatalmas, kétméteres izomkolosszus, obsitos bokszoló. Ő nem vesz részt a verekedésekben, de neki köszönhető, hogy ebbe a kocsmába még nem kellett rendőrséget hívni, ha a részegek acsarkodása és dvakodása túllép bizonyos határt, Dzsoni hozzájuk lép, s rájuk kiált: "Abbahagynátok már az apátok keservit?!" S ennyi elég is, a dühöngök rápillantva Dzsoni hatalmas öklére, laposra vert orrára, "eltisztulnak". Ismerem őt vagy harminc éve, de még olykor tud bizonyos meglepetéseket okozni. A jó múltkor például meghívott a lakására amolyan baráti borozgatásra. A belvárosban van egy remekül berendezett négyszobás lakása, ahol kettesben lakik a mamájával (őt nem sikerült megismernem). Az a szoba, ahová végül is betessékelt, olyan, mint egy festő műterme (mint kiderült, nem csak olyan, hanem tényleg műterem). Falait iszonyú sok festmény ékesíti, jobbára virágcsendélet és szentkép. Valamennyi képet Dzsoni festette. Ezt először nem akartam elhinni. Végül bizonyított: a szemem láttára fejezte be az egyik pipacsos csendéletét, miközben fejenként megittunk egy-egy liter bort. Legutóbb nem találtam a megszokott helyén, a Tengeralattjáró söntésében, ami, úgy véltem, két dolgot jelenthet: vagy beteg, vagy börtönben csücsül. Szerencsére tévedtem, mert ahogy ott egyedül iszogattam a söröm, a másik teremben valaki akkorát ordított, mint egy oroszlán, felismertem Dzsoni hangját, s nyomban odasiettem. — Most megdöglesz! — üvöltötte. Egy asztal mellett állt, hatalmas mancsait a feje fölé emelte, egy sakkfigurát tört apró forgácsokra; vele szemben egy szemüveges szőke fiatalember ült behúzott nyakkal. — Mi a baj Dzsoni? — érdeklődtem baráti hangon, ám igyekezvén a hatalmas karok hatókörén kívül maradni. — Már harmadszor mattolt be ez a csirkefogó, ez a hamisjátékos, ez a lumpenproletár. — Nem értem. Hogy lehet hamisan sakkozni? — Úgy, hogy nem tartja be az alapszabályokat, visszaveszi a lépéseit. De ha még egyszer megteszed — mered a szemüvegesre — megfojtalak! Játszunk még egyet? — Nekem már mennem kell — válaszolja félénken a volt partner — majd legközelebb. — Akkor tűnj az ördögbe! — Felém fordul: —Tudsz sakkozni? — Úgy ahogy... — Mi az, hogy úgy ahogy? Vagy tudsz, vagy nem tudsz. Válassz! A fehér bábukat választottam. — Hogy el ne felejtsem: aki veszít, az fizeti a söröket! — közli határozatát, s mindjárt rendel is két sört. — Ha pedig döntetlen, akkor mind a ketten fizetünk. — Én nem tudok döntetlent játszani. Vagy győzök, vagy veszítek. — Jó. Akkor veszítesz. De kezd már! Nem lett igazam. Három döntetlent játszottunk egymás után, mondanom sem kell, hogy Dzsoni jóvoltából. — így a legigazságosabb, igaz-e? — mondta jókedvűen. — És a legkifizetődőbb is — tette hozzá. Zs. Nagy Lajos Nagy Zoltán rajza 30 A HÉT
