A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
FIGYELŐ A vágy villamosa Tennessee Williams drámája a kassai Thália Színházban Szinte minden színházi bemutató előtt van bennem valami megfejthetetlen várakozás. Olyasmi ez, mint amikor utazni készül az ember, vagy mint amikor új könyvet vesz a kezébe — olvasásra. Valószínűnek látszik, hogy ez a várakozás a külső és belső történések lehetőségeiből és azok lehetséges elrendeződéséből ered. Abból, ami tudott, vagy tudható, s talán abból, ami túl van ezen. Ügy is fogalmazhatnék, hogy van még valami sejtelmes mögöttes tér is, amelyet majdan bejárhatok. A drámaíró, a rendező és a színészek jóvoltából. Ezt a mostani várakozást kétszeresre növelte az a tény, hogy egyrészt én nem Tennessee Williams, hanem Arthur Miller drámáit ismerhettem meg a hatvanas években a huszadik századi nagy amerikaik közül, másrészt, hogy A vágy villamosát Beke Sándor viszi — vitte — színre. Ahogy az imént is leírtam Tennessee Williams dramaturgiájáról nem sokat tudtam; azt a keveset, amit mégis ismertem, az az 1964-nya, de e lét csúnyaságát felmutatva talán-talán valami megváltoztatható az emberben. Szinte minden színházi bemutató alkalmával felvetődik az a közhelyszámba menő kérdés, hogy miért viszik színre itt és most az adott drámai művet; hogy mi a szándéka a színháznak és a rendezőnek? Szórakoztatni kívánja csupán az érdemes közönséget, avagy a bemutatott művel a társadalom, az élet aktuális kérdéseire keresi a választ? A Thália Színház Tennessee Williams-bemutatója inkább a kérdés utóbbi részére irányítja a figyelmet. Még a párhuzam is majdnem percre pontos. Tennessee Williams drámáját, mint ismeretes, 1947-ben mutatták be a Broadwayn, tehát két évvel a második világháború után. A mi földrészünkön a hidegháború vasfüggönyét — jelképesen s a gyakorlatban is — ugyancsak bő két évvel ezelőtt bontották le. Tehát mi is egy háború utáni korban élünk, amelynek zűrzavagényedés, a lakáshiány, a prostitúció terjedése — hogy csak a legáltalánosabb hasonlóságokra utaljak. Mindezzel szembenézni, azt hiszem, felettébb aktuális időtöltés. És Beke Sándor A vágy villamosa színrevitelével ezt a szembenézést maradéktalanul ránk kényszeríti. Mivel rendezői alapfilozófiáját mintegy három évtizede követhetem, legjobb teljesítményeiben mindig a teljesség dominált. Azt is mondhatnám, hogy Beke eszménye a totális színház, de mivel nem kedvelem ezt a kifejezést, inkább azt mondanám, hogy a "látvány-színház" megteremtésén fáradozik. A vágy villamosa is — sok-sok korábbi rendezéséhez hasonlatosan — olyan hőfokon indul, ahová némely langyosabb vérmérsékletű rendezők a harmadik felvonás végén érnek el, ha elérnek. Amit az ember az egészből érzékel: a kép, a zene, a mozgás, a színek és az emberi hang együttes építménye. Ami felróható ebben az egységes kompozícióban az az, hogy Beke számára néha a színész is csupán eszköz. Szerencsére A vágy villamosában ez elenyésző mértékű, mert Kövesdi Szabó Mária (Blanche), Dósa Zsuzsa (Stella), Pólós Árpád (Stanley) és Bocsárszky Attila (Mitch) — a dráma négy főszereplője — egyénisége kizárja az eszközként való felhasználás lehetőségét. Az iménti megállapítás azonban az • A vágy villamosának egyik jelenete ben a Nagyvilágban közölt az Ifjúság édes madara által körvonalazódott. Az időben az Ifjúság édes madarát olvasva írtam le: "Próbálom érteni ezt a világot, de nem nagyon sikerül. Van benne számomra valami távoli idegenség, s ugyanakkor valami borzalmasan emberi." Azóta ez a világ — a Tennessee Williamsé — kicsit közelebb került hozzánk. Az elmúlt néhány évtized alatt mi is megtanultuk azt, hogy "az élet csúnya ügy, de ha az ember szembenéz a dolgokkal, legyőzheti őket..." Ebből következően gondolom, hogy Beke Sándor azért vállalta A vágy villamosának színpadra állítását, mert az ő drámaértelmezése, ars dramaticája is valami hasonló alapelemekből épül. Az élet csú• Kövesdi Szabó Mária ra, esettsége, széthullott értékrendje iszonyú súllyal nehezedik az egyénre és a társadalomra egyaránt. Az az emberi tér-idő, ami a szerző számára a második világháborút követő amerikai társadalomban "csúnya ügy" volt, nálunk is azzá lett. A történelem megismétlődött, s az ismétlésben az értékdevalváció minden hordaléka felszínre került. Beke Sándor óriási színházi és rendezői tapasztalatára, társadalmi érzékenységére jellemző, hogy Tennesse Williams drámájában ezt felismerte. Az persze törvényszerű, hogy más a kor; más volt a negyvenes évek Amerikája, s más a mi mai európai valóságunk. De benne az emberi gondok lényege megegyező, mármár azonos. A munkanélküliség, az elsze(Blanche) és Bocsárszky Attila (Mitch) epizódszerepekre már nem minden helyzetben érvényes. Lessing Hamburgi dramaturgiája bevezetőjében írja: "A formálódó színháznak sok fokozatra kell felkapaszkodnia, míg a tökéletesség csúcsára ér... Következésképpen: egyszerre minden meg nem történhetik. De amit nem látni nőni, bizonyos idő múlva mégis úgy tűnik, hogy megnőtt." A több, mint kétszáz esztendővel ezelőtti lessingi gondolatok a mai Tháliára is vonatkoztathatók, hisz "formálódó színház", keresi önmagát, de: egyszerre minden meg nem történhetik. A vágy villamosa színrevitelével azonban az együttes mintha megnőtt volna... Gál Sándor Fotó: Bodnár Gábor A HÉT 9
