A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
GONDOLKODÓ Olvasmányélményeim és a valóság Különböző módon töltöttük a hosszú téli ünnepeket, melyek bensőséges hangulatához hozzátartozott az olvasás, míg odakint szállingózott a hó, és pöfögtek a falusi kémények. A karácsonyi ajándékként kapott Újváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul című könyvön egy ültömben átrágtam magam. Fájdalmasan ismert téma azok előtt is, akik saját bőrükön nem tapasztalták a kitelepítések, meghurcoltatások embertelen mivoltát. A másik figyelemre méltó olvasmányom Cseres Tibor kötete volt, amely három történetet foglal magába a régmúlt időkből, történelmünk napjaiból. Különösen a "Foksányi szoros" című regény ragadta meg figyelmemet, mely a múlt század végén, a kiegyezés utáni években játszódik, valós szereplőkkel a Székelyföld gyönyörű világában és részben a moldvai csángók között. Idézetem Klézse lelkipásztorával, Petrás Imre páterrel történt beszélgetésről szól: "Kérdeztük a pátert, s ő felelt. Ismét kérdeztük, s ő hosszan válaszolt. így telt a nap poharazás s némi egyszerű étek elfogyasztása közben. Rövid nyugovóra tértünk szállásainkhoz, majd kora reggeltől folytattuk beszélgetésünket. Melyet csak azért nem mondok tanácskozásnak, mert fölötte egyoldalú volt, lévén, hogy Petrás magyarázott, s mi, egyre bölcsebben, hallgattunk. Ki-ki érlelődve saját gondolataiban, egyre ritkábban kerestük egymás tekintetét. _ — Úgy tartom — emelte felénk áldó kezét vendéglátónk —, nem egészen fölösleges annak megmutatása, hogy a magyar nyelv itt s errefelé hajdan jóval nagyobb terjedelmű volt, mint most. Sokféle fenyítékek használtatnak, melyek itt a magyar nyelvet elfeledtetni igyekeztek, csudálhatni, hogy még enynyi hibákkal is imitt-amott beszélik. Ez pedig itt nehezen fog orvosoltatni, valameddig a dolog más színt nem ölt magára, mit csak a magyar nemzet bölcs közbenjárásátul várhatni leginkább. Igen sok függ a ferences misszionáriusok nyelvtudásától a magyar nyelv hanyatlására nézve. A műveltségbeni minden haladás a papoktól várható, minthogy kormányunknak, a moldvai fejedelemségnek népünk nevelésére intézetei nem léteznek, s nem is lehet könnyen kiszámítani, mikor fognak keletkezni. S még azután is kétséges, hogy a csángó falvainkban a felállítandó tanintézetekben vajon nem a "római" nyelvet fogják-e tanítani a magyar helyett... — A magyar nyelv ápolása eszerint a lelkipásztorokra hárul? — kérdezném. — S a kántorokra. Moldvában minden népnevelés atyák és kántorok munkateljes értelme és élete körében fordul meg. A pap és kántor száj szerinti tanítása minden nópnevelésünk alapja. Egyházi és világi kormányunk törekednek minket eloláhosítani... Hogyan lehetne megállítani az eloláhosodást? Egyetlen célszerű gondolkodás egyedül a nemes magyar nemzet egysége által lesz várható, másunnan még ilyen csekély javításra sem számíthatunk." Eddig az idézet, de a teljesség kedvéért még annyit szeretnék elmondani, hogy Szerafin Szent Ferenc atyánk fiát, Petrás Ince minorita rendi áldozárt, hitküldért — mai rendőrségi nyelven szólva — ismeretlen tettesek, nem megállapítható okból agyonverték... A fenti sorok bizony mélyen elgondolkodtattak, de nem kellett sokáig töprengenem, mivel a "történelem" hozzánk olykor-olykor mostoha atyánkfia ismételgeti önmagát. Elég körültekintenünk és láthatjuk, hogy nemcsak a moldvai csángó magyarok körében fogytak meg a lelkipásztorok, kántorok, tanítók és magyar intézmények (óvodák, iskolák), hanem Szlovákia magyarlakta vidékein is. Legutóbb Nyitracsehiből kaptam vészjeleket, amelyeket az emberek különböző módon, felfogásban és vérmérséklettel tárgyalnak. Előbb azonban ejtsünk néhány szót a Nyitrától délre, a Cétényke folyó bal partján fekvő falucskáról, amely egyre gyarapodik. Lakóinak száma 1074, ennek 60,1 százaléka magyar. Magyar óvoda nincs, iskolájuk van és a felső tagozatosok a közeli Nagycéténybe járnak. Szorgalmas nép, zömében katolikusok lakják a falut, templomukat 1741-ben építették. A falu öreg papját a múlt esztendőben nyugdíjazták. Pedig jó erőben volt még, tehát óhatatlanul is, nyugdíjaztatása körül különböző mendemondák kaptak lábra. Szlovák ember volt, és nem Esztergomban tanulta a magyar nyelvet, de a nagytöbbségben magyar hívőihez mindig anyanyelvükön szólt. Most azonban nem várt helyzet teremtődött, az újonnan kinevezett lelkipásztor nem beszéli a magyar nyelvet. Szlovákul celebrálja a szentmiséket, tartja a prédikációt, és gyóntatja híveit. A hívők viszont magyarul válaszolnak, imádkoznak és énekelnek a templom felszentelt falai között. Egyszóval nem irigylésre méltó a zűrzavar. A hívők elégedetlenek. Papjuk az emőkei parókián lakik, amely a nyitrai püspökség közigazgatása alá tartozik, most Csehit is Nyitrához csatolták, noha ősidők óta a nagyszombati püspökség alá tartoztak. A karácsony és az új év fogadtatása sem volt békés a hívők lelkében Nyitracsehin. Mindezeket nem azért vetettem papírra, hogy a régi papot elsirassam, és az újat eleve elítéljem, mert attól, hogy az anyanyelve szlovák, más környezetben kitűnő lelkipásztor lehet. Csupán az állapotokra szeretném felhívni a figyelmet, meg azon szemléletre, mely szerint mindegy, hogy milyen nyelven imádják az Istent. Esetünkben nyilván többről van szó, mint egyszerű szójátékról. Elérkezettnek és lényegesen fontosnak látom egy magyar püspöki hivatal felállítását, természetesen magyar püspökkel az élen, aki lelkipásztori figyelemmel kísérné a magyar falvak állapotát és a magyar hívők lelki igényeinek anyanyelven történő ellátását. Egyszer már leírtam, de nem röstellem újra hangsúlyozni, hogy az új társadalomban, az ősi hagyományok és az anyanyelv megóvásának szempontjából — különösen ott, ahol nincsenek magyar iskolák — döntő szerep, s küldetés vár a magyar egyházakra. Végül is a dolgok Nyitracsehin átmenetileg úgy rendeződtek, hogy a magyar miséket a nagycétényi plébános György Ferenc atya celebrálja, amíg Petrek plébános úr Nemespann községben szlovák misét szolgál. A hívők egyelőre elégedettek, a kissé harcias hangulat alábbhagyott, az emberek megbékéltek. MOTESÍKY ÁRPÁD Fotó: a szerző A HÉT 5
