A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
AZ IDŐ ÁRKA? NAPÉBREDÉS Minden napébredés más, és ez a másság adja a meg- és megújuló csodáját, szépségét. Ezért szeretem a hajnalokat: a napkeltében érezhető az idő rezdülése. Van abban a pillanatban valami fenségesség, amikor a keleti ég ködfátyla narancsszínűre vált, s e fátyoltenger mélyéről egyszerre csak előbukkan a Nap. Egy pillanattal korábban még sehol se volt, s most egyszeriben ott van előtted, szemed magasában, még nem vakít, még bátran belenézhetsz, birtokba veheted; ha kinyújtanád a kezedet, talán meg is érinthetnéd... Aki látott néhány ilyen napébredést, tudja, mert megtanulta, hogy nem számit melyik évszakban éli meg ezt a csodát. Azt hiszem a látvány és az élmény mindenkori nagyszerűségét az adja, hogy egyszerre érezni az óriási távlatot, és az elérhető közelséget benne. Valamit, ami végtelen, de úgy, hogy bennünk van. Ugyanakkor a gyermekkorhoz is hasonlíthatnám; az egyén sorsindulásának pillanatához. Ahhoz az időhöz, amiről ott és akkor valójában nem is tudunk, de ami ennek ellenére ma emlékeink valósága. Valóság, ami valaminek a határán túl van. Mondjuk túl a tudatosan vállalt élet harántvonalán, de lehet, hogy beléolvadt e határmezsgye mögötti beláthatatlan térbe. Vagy helyesebb volna azt mondani, hogy előtte van?! Az egész, azt hiszem, felfogás és nézőpont kérdése. Ugyanakkor ezt az időt nevezhetnénk emberi mivoltunk napébredésének is. Az az idő ez, amikor mindenre van kérdésünk, s amikor válaszolni még semmire sem tudunk. A várakozás állapota, mondhatnám, a hajnali napvárás ideje. Ahogy megéltem, s ahogy most ebből a havasszeles varjúnémaságú délelóttból magam elé idézem, azt látom, hogy abban a mezítlábas korban soha meg se fordult a fejemben, hogy például én ki vagyok? Ilyen kérdés nem volt. Nem volt, mert nem lett volna értelme. És ha még véletlenül meg is fogalmazódott, mint felesleges kacatot, elsöpörte ezer más. Mert, azt hiszem, valós időnkön belül van egy korszak, amikor az ember számára egyáltalán nem lényeges az a kérdés, hogy ó maga kicsoda Sőt, még az sem, hogy valójában hová is tartozik. A tér, amelyben megteszi első botladozó lépéseit, alig tenyérnyi: egy szoba, esetleg az udvar egy darabkája Minden adott: a tér, a közösség és a hagyományok is. S mert adott, erről nem is kell tudomást venni. Itt és ekkor még a tágabb közösség valósága is távoli. Mintha mindaz, ami túl van a kerítésen, nem is létezne. Ellenben a kerítés létezik — akadályként. Vagy pontosabban: mint egy a sok akadály közül. Csak hát ezt is mostariról tudja és ítéli így és ilyennek az ember. Az idő árokmélyéből valami olyan élmény dereng föl, hogy vottak ütközések: ha akadályba botlottam, visszafordultam. Hogy ez gyávaság, avagy bölcsesség következménye volt-e, eldönthetetlen. Nem is hiszem, hogy érdemes volna efölött sokat töprengeni. Holott ha a sorsom — tágítva a kört: sorsunk — alakulására vetjük tekintetünket, valami azért mégiscsak másságunk tényét mutatja S ez a másság nem előnyt, hanem hátrányt jelöl. Ha arra gondolok, hogy szüleim felnőttkora már kisebbségi létet jelent, ha arra gondolok, hogy én is kisebbségiként láttam meg a napvilágot, akkor a másság ott, akkor, később pedig hatványozottan — még jobb esetben is — a perifériáraszorítottságot hozta és adta. Mint bebizonyosodott: többszörösen is. De erről majd később, hiszen most még csak az első felismert akadályoknál tartunk. S nem csupán én magam, hanem az egész harmincas korosztály. Valahányunk előtt ott magasodnak a különféle kerítések, sáncok palánkok s az utca túloldala is irgalmatlanul messzire van, bár odalátni. A szemben lévő ház kerítéséig, például, vagy — néha — a kitárt kapun át az udvarba. Ám ha az ott lakók hazatérnek, a kétszámyú kapu becsukódik, s az iménti távolság újra megkurtul. Hogy mindezen túl mi van még, az nagyon halványan kisejlik a felnőttek beszédéből, de igazán nincs jelentősége számunkra. Azt hiszem, mindannak, amit abból a korból ma jelentősnek vagy meghatározó élménynek érzünk, utólagosan lett azzá; azzá emeltük magunkban, magunknak. Mintha kitaláltunk volna valamit. Csak úgy, önmagáért. Persze ez azért Így nem pontos. Mert valami volt, s ennek a 'valaminek* az élménye belénk épült. Ezért emelhettük később — most, bármikor—emlékké, meghatározó élménnyé. Végtére még — úgy tűnik fel előttem — valamiféle tudássá is. Meglehet mindaz, amiről beszélek, a boldogság. Az evés, a nézés, a járás öntudatlan boldogsága És a szavaké! A szavaké, mindenekfelett! Hogy minden és mindenki megszólítható; hogy amit a szem sugara befog, annak neve van, s hogy minden név kimondható. Kimondható és továbbadható. Fű, fa, virág. Ház, ajtó, ablak, nap, ég, felhő s a lombok zúgása is. Aztán a tehén, a ló, a lúd, a kacsa, s a csibék De a tej és a kenyér is... És ez az egész mintha súlytalanul lebegne abban a térben, virágszirom-könnyedséggel és áttetszőén. A valóság vak, és gonosz súlyai, nehezékei, botlató béklyói és koloncai még nem nehezednek-fonód-o nak vállainkra-lábainkra Nem, mert nem tudjuk a n társadalmat; közünk sincs hozzá. < A virágszirom-könnyedségú boldogság-időt ez a te feneség akkor még nem érintette meg. Nem volt íj hozzá ereje, mert az idő teljességét akkor még mi č birtokoltuk Bennünk volt, oszthatatlanul. És első?: szülött szavainkkal bástyáztuk körül, anélkül, hogy tudtunk volna róla. £ GÁL SÁNDOR 4 A HÉT
