A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
ÉGTÁJAK Faludy György versei CLXVIII. szonett (Zsuzsával Firenzében — 1962) — "Nem félek", mondtad múltkor, "a halált elviselni. Benneteket sajnállak, mikor már nem leszek." Az Ufficiben tegnap bementünk Botticelli Tavaszához. Holtfáradt voltál. En ideges. Flórához hasonlítasz. Lestelek, míg alatta álltunk. Derekad íve; kíváncsi, szép fejed az elmúlás árnyával; szemed örvös galambja: pontosan mint az övé. Vajon észreveszed? Nézted. Vállad megrándult, de ajkad nem nyílt szóra. Elvittelek a Loggia fölötti eszpresszóba. Ott lerogytál. Töprengtem: mivel ámítsalak, szerelmem ? A haláltól mindhiába akarlak megvédeni. Ejjente, ha a kíntól nem alhatsz, reggelig simogatom töredező hajad. (Firenze, 1962) CLXXIV. szonett A gazella nézésének szépsége, mikor egy oázisnál rám vetette szelíd szempárját; Plátó stílusa; a kürénei Aphrodité melle; Baudelaire versei első olvasásra; a szőke hárfa húrjai a párnán; Zsuzska haja; Friscóban az Aranyhíd fölött az égbe hátráló szivárvány; a fénnyel telt szobában unokám felém úszó két halványkék szeme; ahogy Grúsenkát a Kárámázovból képzelem; diák fehér kézfeje villan a vonaton; serdülő nyírfa ablakom előtt sudár derekával; Eric mosolya, amikor először megpillantott a mólón Valettában; a galagonya vörös körme ősszel; hadihajóról Tahiti borostyán kontúrja; a misztikus, asszonycombú fiú Jerémiás próféta jobbján; a Korál-tenger linóleumkékje, lengő, pávakék fátylakkal alatta; a hibiszkusz porzója; bárányfelhők sokpettyes, alig rezdülő csapatja Budavár felett, 31 nyarán----------------------Milyen sok szépség! s mennyi, mennyi még! Most, amikor ez az út véget ért, kérdem: kinek köszönjek mindezért? (Dubrovnik, 1987) CLVL szonett (Firenze, 1928) Az éjféli vonattal érkeztem — így volt tervben. Még otthon betanultam a térképet, és mentem egyenest a sötétben, lábujjhegyen és félve, úgy, mint aki királyi tükörterembe lép be. A Baptisterio zárt kapuja elé ültem. Kristály forrás patakzott le mellemen. Révülten bámultam fel a dómra. Most enyém lett a város, mely a szépséget szülte, s felrázta a világot. Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások herémben. S a boldogság. Majdhogy mezítláb járok, nem nagypénzű turista, de alázatos vándor, idegen hazájában és otthonos akárhol, kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten. (Firenze, 1965) A HÉT 17
