A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
a hegyeken túlra, aztán megint tovább sietett. Csak egy-egy virágzó bokor vagy gyümölcsfa tudta néhány pillanatra megállítani. Nagyon magányosnak és megközelíthetetlennek éreztük ilyenkor s ez talán még csak növelte bennünk a kíváncsiságot és tiszteletet, mellyel körülvettük. Mert nagyon tiszteltük Krisztin nénit. Valahogy értett is hozzá, hogy kevés szóval tekintélyt tartson, nemcsak előttünk, de az egész családban. Ő volt a fórum s a szava mindig döntő volt viták esetén. Sokszor úgy éreztem, mintha a felnőttek összes titkának ő volna a tudója és őrzője s forró vágyam volt, hogy valami kis résen át a közelébe férkőzzem. De elzárta magát mindenki elől, nem használt semmiféle mesterkedés. Csak egyszer oldódott meg egy pillanatra. Egyszer libbent meg csodálatos lelkének függönye értetlen szemünk előtt. Egy tavaszutói estén történt. Akkor már nagyobbacska lány voltam és sok mindenféle új és furcsa dolog megfordult a fejemben esténként elalvás előtt. A nővéremet második éve farsangoltatták azon a télen, s bennem is motoszkált már valami kifelé feszülő, röppenni kész erő. Egyik este Krisztin néni megint nekiindult szokott sétáinak, mi pedig a bokrok mögött követtük. Gyönyörű alkonyat volt. A tavasz még nem vetkezett ki habos pompájából, de a levegőben már ott rezgett a nyárnak minden ígérete. Krisztin néni maga is mintha hosszabban álldogált volna ezen az estén a virágzó fák alatt, s valami mélyről szakadt sóhajtással dűlt neki a kerítésnek. De amint kihajolt a távoli hegyek irányába a deszkák felett, mindjárt vissza is kapta a fejét. Pillanatra úgy tetszett, mintha megijedt volna, aztán óvatosan körülnézett. Majd újra kidugta fejét, most már hosszabban szemlélődött, aztán visszalépett a palánktól s gyorsan megindult a kert végében nyíló bodzabokrok irányába. Egymást lökdösve, lábujjhegyen, vihorászó kíváncsisággal osontunk utána. Amint közelebb értünk, elfojtott suttogás hangja csapódott fülünknek. Krisztin néni pillanatra megállt. Mintha gondolkozott volna valamin, aztán hirtelen felfigyeltl. A hangok most már kivehetőbben értek hozzánk, s mi lélegzetünket visszafojtva nyújtogattuk a nyakunkat, hogy a bokrok mögül valahogyan kilássunk a kerítésig. De a dús lombú bodza elfogott előlünk minden kilátást. Krisztin néni erősen figyelve állt. Én nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, hirtelen elkaptam a mellettünk álló fa ágát s merész lendülettel felvetettem magam a lombok közé. A következő pillanatban erősen meg kellett kapaszkodnom, hogy menten le ne forduljak onnan. A bodzabokor mögött — Krisztin néninek háttal — Lilla nővéremet pillantottam meg a palánkba kapaszkodva, s előtte, a kerítésen túl, egy fiatalember állt. Mindjárt megismertem, a kis főhadnagy volt, akivel egész télen együtt korcsolyáztak s aki ma délután búcsúzni volt fenn nálunk, mert áthelyezték az ezredét Galíciába. Most is búcsúzott. S Krisztin néni nézte. Elhűlt ereimben a vér. Kiáltani szerettem volna, vagy valahogy figyelmeztetni őket, de a torkom összeszorult s egész testemben megdermedt a vér. A kis katona pedig egyre szenvedélyesebben búcsúzott, s Lilla Is könnyes szemmel szorongatta a kezét. — Várjon rám, édes... hamarosan viszszajövök... Őszre biztosan előléptetnek és akkor... Ugye megvár?... Megvár?... — Hallatszott fojtottan a fiú kérése az esti csendben. Lilla szipogó válaszát nemigen lehetett kivenni, de erősen bólogatott hozzá s a kerítést morzsolták görcsösen összefonódó ujjaik. A fiú most hirtelen felágaskodott egy kőre: — Édes — suttogta s átnyúlva a palánkon, Lilla fejét igyekezett magához húzni — csak egyszer... egyetlenegyszer... Lilla a belénevelt jómodor utolsó maradókával ijedten tiltakozott s igyekezett elhúzódni a fiú közeléből, de az egyszerre megvetette a lábát két deszka közt s elkapva a Lilla karját húzta, húzta... egyre közelebb... — Lilla drágám... olyan messzire megyek most... — könyörgött. — Hát nem szeret?... Csak egyetlen csókot kérek... búcsúzóul... — Nem... nem lehet... — védekezett elhalóan Lilla, s fejét hátravetve hősiesen harcolt a kísértés ellen. Ekkor előlépett a bokor mögül Krisztin néni. Szememet behunytam. Elállt a szívverésem. Nem, nem Krisztin néni: Kelemen Krisztina volt most, amint teljes nagyságában kinyúlva, ellentmondást nem tűrő hangon, rákiáltott a félhalott Lillára: — Azonnal csókold meg! Azonnal! És Lilla mit tehetett volna egyebet? Szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak. Mire kinyitotta szemét és fölnézett, Krisztina nénit már nem látta sehol. Több szó erről nem esett aztán. Mintha mindnyájan megegyeztünk volna abban, hogy hallgatni fogunk róla. És sohasem mertem megkérdezni Krisztin nénit, mi volt ennek a szigorú parancsnak igazi oka. Lassan felnyitom a szemem. Itt állok a régi Papkert csukott kapuja előtt. Fejem felett egy árnyalattal sötótebben kéklik az ég. ÉGTÁJAK < " > Nemes Nagy Ágnes* A TÓ Van valahol. Van valahol, valami valahol él. Jól hallom én, amint suhog valami lombos, lassú szél. Jól hallom én, valami forrás, egy nagy fa odvából ered, bujdosnak benne föl-le. föl-le fekete éger levelek. Van valahol, van valahol, valami lassú tó. Bukdosnak benne föl-le, föl-le korsók, millió, millió. Akár galambok szárnya néhol csobban az égen — bugyborékol a korsók szájától a tó. Jól hallom én, mint egyre másra, galambok szomjas szárnycsapása, tíz emelet magasban az önkívület, testből szakadt szív csobbanása — En itt cserép-esőben ázom. S mérem a véraláfutásom, korsónak melyik volna jó. És drótozom, és drót a drótra, és hallom én, hogy felcsapódva csobog, csobog a tó. EKHNÁTON JEGYZETEIBŐL Valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen. Egy isteni kellene csinálnom, ki üljön fent és látva lásson. A vágy már hem elég, nekem betonból kelt az ég. Hát lépj váltamra, istenem, én fölsegitlek Trónra bukva támaszkodj majd néhány kerubra. És fölruházlak én, ne félj, ne lásson meztelen az éj, a szenvedést kapcsold nyakadra, mintha kerek vércsik foki ulna, s az legyen langyos köpenyed: szerettem növényeidet. S helyezd el ékszeres szivedben: hogy igazságra törekedtem. Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, és tedd hatalmas funkcióid, csak ülj és nézz örökkön ár. Már nem halasz/hatlak tovább. * Hetven éve, 1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes költő (meghalt 1991-ben) \___________________________ A HÉT 17
