A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV BURZA, BÖRZE, TŐZSDE Az utóbbi időben szinte megállíthatatlanul terjed a "burzaláz": — Vasárnap burza volt Újvárban..., A burzán sok érdekeset láttam..., A legközelebb Nyitrán rendeznek burzát... — halljuk útonútfélen, illetve olvassuk falragaszokon, reklámtáblákon... Legtöbbünk fülét, szemét — sajnos — nem is bántja. Pedig idegen szót alkalmazunk, látunk el magyar toldalékkal, s ezáltal vétünk anyanyelvűnk tisztasága ellen. A közkeletű, s egyre inkább hódító "burza" szó a 15. században alakult ki: a flandriai Brugge-ben a kereskedők annak a tekintélyes kereskedőcsaládnak a háza előtt gyülekeztek össze üzletkötésre, amelynek "van der Burse" volt a neve, címere pedig három erszényt ábrázolt. E holland szó, melynek jelentése, "erszény", "pénzeszsák" került különböző utakon az európai nyelvekbe, pl. a francia "bourse", az olaszba "borsa", a németbe "Börse", az oroszba "burza" alakban. Jelentésük: "elfekvő készletek értékesítése", s ennek a jelentéstartalomnak a magyarban a börze kifejezés felel meg. Az Új Magyar Lexikon értelmezése szerint a börze "...különleges módon szervezett és szabályozott adásvételek lebonyolítására szolgáló intézmény..." Az immáron húsz évvel ezelőtt szerkesztett, de mindmáig érvényes Magyar értelmező kéziszótár összeállító-szerkesztői szerint a "börze" szó helytelen, kerülendő, illetve fölösleges, helyébe a tőzsde kifejezést ajánlják. Csakhogy ez utóbbi jelentése "...áruknak — áruminták vagy szabvány alapján — és értékpapíroknak tömeges, rendszerint spekulációval járó adásvételére létesített intézménye." S e két meghatározás között — nem csupán árnyalatnyi! — különbség van. A börze elfekvő készletek értékesítésére, szervezett adásvételek lebonyolítására szolgáló intézmény, a tőzsde pedig értékpapírok értékesítésének a helyszíne. A szótár öszszeállítása, szerkesztése idején nálunk mindkét szó jelentése, a tőkés társadalmi viszonyokra való utalásuk miatt, kihalóban volt. Talán úgy gondolták, elég az egyik ismerete — gyakorlati alkalmazására — a volt keleti tömb országaiban — úgysem nyílik lehetőség... Az idő (a történelem forgószlnpada?), mint már annyiszor, most is cáfolt. Tehát bátran használjuk mindkét — börze, tőzsde — kifejezést, de a maga helyénl Egyébként A magyar nyelv történelmietimológiai szótára (Bp, 1984) szerint a börze kifejezés már közel kétszáz éve, 1793-tól ismert nyelvünkben, a németből vettük át. (A szlovákok által is használt "burza" alak viszont a szláv nyelvekben honosodott meg.) Tehát börze volt Újvárban..., a börzén láttam sok érdekeset..., Legközelebb Nyitrán rendeznek börzét... A németből átvett jövevényszavunk az évtizedek-évszázadok során meghonosodott, nemcsak ragozható, hanem képzővel is elláthatjuk, pl. börzézni, börzézik, börzés; az utóbbi időben összetett szó előtagjaként is létjogosultságot nyert, pl. börzeláz. Pénzes István IRODALMI NOBEL-DÍJ1901-1990 Az Irodalmi Nobel-díj 1901-1990 című terjedelmes könyvet K. Jakab Antal összeállításában és előszavával a Helikon szépirodalmi folyóirat adta ki Kolozsvárott. A könyvnek már a keletkezéstörténete is érdekes: "1983-ban a Contemporanul megjelentette a Nobel-díjas írók antológiáját, tudomásunk szerint Romániában az első ilyen jellegű könyvet. Ez adta az ötletet az akkor még Utunk címmel megjelenő lapunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak, hogy az 1985-ös Utunk Évkönyv legyen az irodalmi Nobel-díjasok magyar antológiája — a második e nemben, hiszen 1935-ben már megjelent hasonló magyar kötet. Az anyagnak mintegy kétharmada együtt is volt már, ámde ekkor a kulturális kormányzat ráeszmélt, hogy hoppá, a Kondukátor, a Vezér nem kapta meg a hőn áhított Béke Nobei-díjat, aminthogy őfeleségének sem ítélték oda — »felbecsülhetetlen értékű« tudományos tevékenysége elismeréseképpen — a vegyészeti Nobel-díjat. így hát a Nobel-díj tabuvá lett Romániában, és az előzetes cenzúra már elkészülte előtt betiltotta antológiánkat. Az idén újrakezdtük és mostan fejeztük be ezt a vállalkozást — természetesen időben 1990-ig kiterjesztve, tartalmiakban pedig élve a szólásszabadság új lehetőségeivel" — írja az összeállító 1990. október 23-án kelt előszavában. A kötet a díjazás sorrendjében mutatja be a Nobel-díjas írókat (akik között egyébként filozófusokat s egy ma is elismert ókortörténészt — az 1902-ben Nobel-díjjal jutalmazott Theodor Mommsent — is találunk), s minden írótól szemelvényeket (verseket, novellákat, regényrészleteket, esetleg esszét vagy tanulmányrészletet) is közöl. Kétségtelenül hasznos, tanulságos, s nem egy szempontból érdekes kiadvány jött így létre: az olvasónak lehetősége nyílik egyebek közt egybevetni saját irodalmi ízlését a Nobel-díjat odaítélő svéd akadémikusok ízlésével, megállapíthatja, hogy a skandináv vagy a Skandináviához közelebb élő írók ha nem is zseniálisak, mindenesetre szerencsésebbek a délebbre élő tollforgatóknál (a Nobel-díjat legalábbis meglepően gyakran kapták meg: 1903-ban Björnstjerne Björnson norvég író, 1909-ben Selma Lageriöf svéd írónő, 1916-ban Verner von Heidenstam svéd költő és prózaíró, 1917-ben Henrik Pontoppidan dán regényíró és honfitásra, Kari Gjellerup, 1920-ban Knut Hamsun norvég író, 1928-ban Sigrid Undset norvég írónő, 1931-ben Erik Axel Karlfeldt svéd költő, 1939-ben Frans Eemil Sillanpááfinn író, 1944-ben Johannes Vilhelm Jensen dán író-költő, 1951- ben Pár Fabian Lagerkvist svéd író, 1955-ben Halidór Laxness izlandi regény- és drámaíró, 1974-ben Harry Martinson svéd költő-regényíró és honfitársa, Eyvind Johnson). 1914-ben, 1940-ben, '41-ben, '42-ben és '43-ban nem volt díjosztás. Bizonyára sokakat meglep az is, hogy 1953-ban az inkább államférfiként, politikusként ismert Sir Winston Churchill kapta az irodalmi Nobel-díjat... A könyv áttanulmányozása után mindenesetre az a vélemény alakul ki az emberben, hogy — bár a díjazottak között elég szép számban képviseltetik magukat a valóban világirodalmi rangú szerzők — a Nobel-díjasok listája korántsem azonosítható a huszadik századi világirodalommal. Vannak ezen a listán olyan írók is, akiket nemcsakhogy a mai olvasó nem ismer, de díjazásuk már kortársaik között is megütközést keltett s olykor szenvedélyes vitákat váltott ki (például Echegaray y Eizaguirre spanyol drámaíró és politikus, aki 1904-ben a provanszál nyelven író francia költővel, Frédéric Mistrallal osztozott a Nobel-díjon, Kari Gjellerup dán író-költő, akivel 1917-ben honfitársának, Pontoppidannak kellett megosztoznia a díjon, az 1938-ban díjazott Pearl Buck amerikai írónő stb., stb.). De hát a Nobeldíj-bizottságban ülő svéd akadémikusok is csak emberek. S ha meggondoljuk, hogy "minden szentnek maga felé hajlik a keze", a magyarhoz hasonló "kis" irodalmak talán akkor sem járnának jobban, ha a bizottság tagjai valóban szentek lennének...- ver -A HÉT 15
