A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
ÉGTÁJAK DUBA GYULA Ozsvald Arpád lovasai (A költő 60. születésnapjára) Ismét a költő tette fel a lényeges kérdést — "Hová mennek a / szomorú lovasok?" írja új versében —, de — mint már annyiszor — maga sem válaszolja meg, nyitottan hagyja. Csupán csak annyit tesz, hogy tizenegy sorosa végén, nyomósabban és némileg kiszélesítve, még egyszer megismétli: "Hová menekülnek e / meggyötört lelkek, / ki elől futnak az éjszakába?” Eljött az ideje, hogy megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdéseket tegyünk fel másoknak és önmagunknak. Kérdezzünk, kiindulva abból a hiedelemből, hogy a helyes kérdésfeltevés közvetve talán a választ is tartalmazza — tartalmazhatja. Tudomásom szerint a költőnek világéletében nem volt lova, talán kisbáránya lehetett hajdanán, de hát nem is lóról szól, hanem lovasokról beszél. Az azonban könnyen lehetséges, hogy magát is ott tudja a lovasok között, hozzájuk számítja magát, legalábbis verséből úgy érzem, hogy rokonuk. S ha így van, milyen futás hát, mily menekülés? Ozsvald Árpád korai verseiben már ott bujkált a fátyolos harmónia, ott remegett valami hajlékony, szomorkás mélabú. Őszinte érzés, alighanem az igazi líra hangja. Mint cseppben az óceán Ize, mint érdes ércben a rejtőző nemesfém. Olyan, mint a véletlen árnya, talán még nem is tudatos, egyszerűen van, alkati jelenség. "Csend van. Szürke köd borong a föld felett. / Pattognak a keményre fagyott ágak." A kép nem kitalált, bennünk is él, de a költő fogalmazta meg; panteisztikus villanás. A lélek mélyén ilyen apró hangulatok képében él az ember nagy, egyetemes természet-élménye. Sokunknak — faluról elszármazottak —, néhány nemzedéknek, régmúlt faluképek, természeti jelenségek és állatok intim közelségének emléke, ősi eredetű paraszti tapasztalatok és erkölcsök kövületei és népi ösztönök hordaléka alkotják tudatalattink mélyén a valóság mélyáramát. A lovak is, bizony, melyek már nincsenek, s pásztorok téli járása, apró jégvirágos ablakok és hótömegek alatt lapuló kazlak, erdők suttogása és vizek surrogása őrzik a nagy és eredendő kötést, mellyel az ember a természethez van rögzítve, abba beleágyazva — kitéphetetlenül. Ebbe a világba gyökereznek a kulturális értékek és mítoszok. Mesék és álmok, élményekkel pontosítva, így alakul ki a kicsiny gyermek csodálatos, megriadt, bámész és gazdag világa, emberek és állatok közös létének melegsége, s valami mély és alapvető igazságérzet, mellyel állítja a költő: "Falun szebb a tél..." Ozsvald költészete érzelmi lírának indult, és úgy fejlődött, ahogyan a lélek növekszik. Levetkőzni a kor kényszerű sémáit, az eszmei szempontokon őszinteséggel teszi túl magát. A Ura hitele — őszintesége! Ozsvald az ötvenes évek második felében "kinőtte" a leíró verselés formaruháját, vállalt egyszerűségét, és mívesebb formai mezt öltött: az egyszerű emlékkópek mítosszá értek, a mesealakok lényege fogalmakká sűrűsödött. A költő az Időben távolodik tőlük és a növekvő távolság elmélyíti jelentésüket. A Csordakút, 16 A HÉT a Szőlőkarók, a Jegenyék, a Margaréta fogalmak elmélyülnek, gazdagabb tartalmat és átvitt értelmet nyernek, sugárzó szimbólumokká válnak. A legkisebb legény lesz a legjellegzetesebb és leggazdagabb metaforája. A népmesék kedves hőse, az igazság, becsület és helytállás örök bajnoka, a sokszor elbuktatott és mégis mindig győztes "harmadik”, a legkisebb s legkedvesebb fiú. Érzésünk szerint gyakran a költőt is képviseli, máskor a sorsszerűséget és a gyengék létének igazságait, a tűrök jogait, akik azáltal válnak erősekké, hogy mindent elviselnek. Igen, ezekből a versekből a türelem is sugárzik és erősen előfénylik a megértés. Ám a "legkisebb" jelző a kisebbségre is utal, hiszen nagy — sőt óriási — nemzetek és hatalmi erők között lehet nála még "kisebb legény?" A versek évei — az ötvenesek vége, hatvanasok eleje — a Hót nagy, fellvelő korszakát jelentik egyben, a "szerkesztőség korát", amikor is Ozsvald Árpád az irodalmi melléklet, a Fórum szerkesztője. Talpig irodalomban a költő-szerkesztő, mindent akaró, feltörő irodalomban, annak teremtő és bohém valóságában egyaránt. Egy nemzedék arculata formálódott akkor, író lett néhány egyéniség. Vers és szerkesztés, próza és riport egymást át- meg átszőtték. Erre az időre tehető, hogy az irodalom a kisebbségi tudat felelőse és kifejezője, nemzetiségi történelmünk számvevője kívánt lenni, s ezen elhivatottságát halálosan komolyan is vette. Olyan első — s talán az utolsó — korszaka volt ez irodalmunknak, amikor az fró őszintén hitte, hogy népet és eszmét kell szolgálnia, s hogy ezen szolgálatának értelme van! Ezen