A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
INTERJÚ előtt tudtunk róla, ismertük a lemezt, és még sorolhatnám. De már ebből is kitűnik, hogy a darabválasztás nem csak egy embertől függ, bár kettőnk szava — Várkonyi Matyival — meghatározó. — Egy-egy darabot a sikertől függően tartotok műsoron, vagy más tényezők is befolyásolják a műsorösszeállítást? — Ha valami egyértelműen olyan nagy siker, mint a Nyomorultak, az Evita, a Sztárcsinálók vagy a Jézus Krisztus Szupersztár, most pedig a Légy jó mindhalálig, akkor a közönség miatt kötelességünk játszani a darabot. Azonban vannak olyan produkciók is, amelyeket még el tudnánk adni, de nem vagyunk megelégedve a színvonalával. Például a Hair-re csak a zenéjéért is bejönnének az emberek, de ahogy Sándor Pál rendező színre vitte, nem éreztük teljesen magunkénak a darabot, ezért körülbelül az 50. előadás felé levettük a műsorról. Talán majd egyszer megcsináljuk más feldolgozásban. — Szinte minden társulat munkájában akadnak kisebb-nagyobb kudarcok. Bár nem szívesen teszem, mégis megkérlek, nyilatkozz ezekről is! — Úgy érzem, hogy megbukott az "Egy tenyér ha csattan" című előadásunk, pedig tele volt humorral, játékossággal, Eszenyi Enikő vendégként ragyogóan játszotta a főszerepet. Ha e kudarc okait boncolgatom, úgy látom, talán nem a Dolly Rollal kellett volna íratni a dalokat. Ugyanis a zenekar népes rajongótábora nem találkozott a színházi elvárásokkal — az ő közönségük nem jött be hozzánk, a színházi közönség pedig nem fogadta túl lelkesen az efféle dalvilágot. Ami ezenkívül nem volt egyértelmű siker, az a már említett Hair-előadásunk. — 1984-ben megkaptátok a hivatalos színházi státuszt; azután mit tekintesz jelentősebb határkőnek a társulat életében? — Feltétlenül fontos változás volt, amikor a Tháliában kezdtünk el dolgozni. Mikó Pistivel közösen megpályáztuk a Thália Színházat olyan értelemben, hogy ő a Thália társulatának Igazgatói címét, mi pedig azt, hogy az év egyharmadában az épületben dolgozhassunk. Kívánságunk teljesült, azonban a havi 14—15 előadás még mindig nem elég, mert például a Légy jó mindhalálig-ra szeptemberig előjegyzésben eladtunk minden jegyet, a Nyomorultakból az eddigi előadások duplájára is telt ház lenne (kb. a 200. körül járunk). Sajnos, a Thália mellett más helyszíneken nem játszhatunk a magas bérleti díjak miatt. — Az állandó otthon immár állandó társulattal is párosul? Megmaradtak-e az alapító tagok, és biztosított-e a kellő utánpótlás? — Ez egy állandó és mégis mindig változó szereplőgárda, vagyis nyitott a felbukkanó új tehetségek számára. Túl vagyunk az 1500. előadáson, és van a társulatban hat olyan színész, aki az ún. ezresek klubjába tartozik, azaz több mint ezer előadásban játszott. Közülük Nagy Anikó 1400-nál is több, Csuha Lajos és Makrai Pali pedig 1200-nál több előadásunkban. Akik belefáradtak vagy kényelmesebb körülmények között akartak játszani, fokozatosan lemorzsolódtak. Számunkra mindig maga a színház ügye volt fontosabb, mint egy-egy művész egyéni érvényesülése. Az utánpótlás miatt nem kell aggódnunk, hiszen pl. a Légy jó mindhalálig-ban 11—19 éves tehetséges gyerekek is dolgoznak. — Manapség, amikor — főleg gazdasági okok miatt — egyre bizonytalanabb a kulturális intézmények, köztük a színházak léte, Magyarországon kik jelentenek számotokra konkurenciát? — Nézd, lassacskán már majdnem minden színház konkurens lett. Amikor mi ezt elkezdtük, akkor alig hitték el nekem, hogy ezt a műfajt nagyon fogja szeretni a közönség, ma pedig már szinte minden színház játszik musicaleket, rockoperákat. Ám, ez egyáltalán nem baj, sőt, nagyon is jó! Egy világvárosban egyszerre több színházban, több világsikert is játszani kell! Konkurencia? Nem a másik rovására kell talpon maradnunk, hanem inkább segíteni egymást minden téren — a színvonalas produkciók érdekében. — Véleményed szerint miért vonzóbbak ezek a zenés darabok, mint a prózai bemutatók? — Tény, hogy a zenés darabok iránti érdeklődés sokszorosa a prózának. Úgy gondolom, hogy a musicalek és a rockoperák ennek a kornak a népszínházát jelentik. A zene borzasztó sokat segít abban, hogy az emberek a gondolatokat és az érzelmeket magukénak érezzék, vagyis a zene közvetítő elem. A prózában a szavakkal az a helyzet, hogy a mi régiónkban a szavak meglehetősen lejáratódtak, általános értékválság, illetve -zavar van. Az emberek elfáradtak, és mondhatnánk, hogy a "könnyebb szórakozást" keresik, bár például egy Nyomorultak elég fajsúlyos darab. Mégis szükségük van valamire, ami a mondanivalót könnyebben érthetővé, egyértelműbbé teszi számukra, mert ők maguk már egyre nehezebben igazodnak el. így az ún. totális színháznak — az éneknek, a táncnak, a zenének, a prózának és a látványnak az együttes hatóereje jelentős és pótolhatatlan. Például Londonban is 15—20 zenés darabra 8—10 prózai előadás esik. Én ezt nem tartom rossznak, ugyanis ha az emberek valamit együttes élményként kapnak, az mindig többletnek számít. — Körbeutaztátok már Európát, mégis mi az az álom, aminek megvalósulásáért "fele királyságodat" is odaadnád? — Való igaz, hogy rengeteg helyen turnéztunk: Spanyolországban, Angliában, Finnországban, Németországban, Izraelben, Svájcban, Hollandiában, Luxemburgban, Csehszlovákiában. Azonban várunk egy nagy lehetőségre — egy olyan fellépésre, amikor saját darabbal tudnánk előrukkolni külföldön. Tehát nem az Evita valahányadik verzióját vinnénk külföldre, hanem olyan darabot, amelyet csak mi játszunk a világban. Ez igazi nemzetközi áttörést jelenthetne! A meglevő repertoárunkból esélyes erre a Dorian Gray vagy a Légy jó mindhalálig, illetve a felújításra kerülő Sztárcsinálók. Jövőre pedig az Anna Kareninát már eleve úgy is csináljuk, hogy egy angol lemezverziót is elindítunk a magyarral együtt. Persze, ez manapság a sikeres menedzseléstől is függ, hiszen a tehetség szempontjából bárkivel fel tudnánk venni a versenyt. Ezt bizonyítják mindazok, akik pl. a Broadwayról vagy a West Endről színházunkba látogatnak és csodálkoznak, hogy miért nem vagyunk ismertebbek? — Evezzünk át más vizekre. Az MHV és több szólólemez szövegírójaként is közismert vagy. Nem ért még az a vád, hogy a könnyebb műfaj, a popzene berkeiben is babérokra vágysz? — Valójában ón dalszövegíróként dolgoztam éveken át Várkonyi Matyival együtt. A Generál együttesnek voltam szövegírója, korábban pedig több szólistával, együttessel (pl.: Sakk Matt, Korong, Cserháti Zsuzsa, Zalatnay Sarolta, Bódi Magdi) együttműködtem. Azután következett a színház, ami lefoglalta minden időmet, és úgy gondoltam, hogy többé nem "keveredem vissza" a pop- és a rockzene világába. Azonban társulatunk egyik tagja, Homonyik Sándor úgy érezte, hogy a színháznál nem tud igazán labdába rúgni, váltania kell. Megkérdezte tőlem, hogy segítenóm-e néhány dallal, ugyanis Menyhárt János írná a zenét számára. Igent mondtam, és már az első szám (Álmodj királylány) az utolsó húsz óv legnagyobb slágere lett. Ezután Vikidál Gyula is beszállt segíteni Homonyikot, így jött létre az MHV. Azt vettük észre, hogy ezen a téren is sikerünk van. Majd a Proton Lemezkiadó kitalálta, hogy kellene egy kislány sztár, és ón személyes felfedezettemet, Szinetár Dórát ajánlottam. Kocsák Tibor zeneszerző barátommal neki is írtunk egy lemezt, amely szintén nagy sikernek bizonyult. De továbbra is a színházi munkát tartom a legfontosabbnak. Kissé elfáradt és kizsigerelt vagyok, ám az elkövetkező tíz hónap sorsdöntő lehet a színház életében is, ezért még nincs időm pihenni. Sajnos, Magyarországon nem nyüzsögnek a szövegírók, alig van utánpótlás. Ezért szeretnék egy színházi szövegírói tanfolyamot nyitni és vezetni — tehetséges fiatalok részére. Ez fontos, hiszen ha a hetven körüli nagy mesterek leteszik a tollat, alig maradunk ketten-hárman. Akkor pedig mi lesz ennek az egész műfajnak a jövője? — Ha már a további terveidnél tartunk, megkérlek, áruld el nekünk, a színházi-szövegírói tevékenységen kívül mit tartasz még fontosnak a közeljövőben? — Nagyon szeretném megírni a musical világtörtópetót, amelyhez ai anyagot már összegyűjtöttem. Ugyanis erre vonatkozó összefoglaló mű legutóbb 15—20 éve született. Pedig a műfaj népszerűsége bizonyítja e könyv fontosságát! r Miskó Ildikó A HÉT 7
