A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
< -------------------------------N Hazádnak rendületlenül... Anyai öregapám hirtelen haragú, káromkodós ember volt. Borzadva hallgattuk, ha megeresztett egy-egy sorozatot. Templomba csupán kétszer ment egy esztendőben: a nagyszombati "Feltámadásra" és karácsony első ünnepén. Mégis tudott a vallási ismeretekből annyit, hogy a zsidóknak és a keresztényeknek van Istentől rendelt, Mózes által kihirdetett tízparancsolatuk, mely szerint élniök kellene. Azért használt feltételes módot, mert — szerinte — ezt jóformán senki sem tartja be, még a papok nagyrésze sem. — Majd meglátod, ha felnősz, hogy igazat szóltam — mondogatta nekem hat-hétéves koromban. Egyszer azt is hozzátette, hogy nekünk, magyaroknak van még egy tizenegyedik parancsolatunk is. — Melyik az öregapa? — kíváncsiskodtam. Sohasem láttam, hogy öregapa útszéli kereszt vagy templom előtt déli vagy esti harangszóra megemelte volna kalapját, ahogy mindnyájan tettük. De most leemelte a fejéről és ünnepélyesen felelt a kérdésemre: "Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar"! Ma már én is megöregedtem, hetvenhárom éves vagyok, de hatvanhat év távlatából is tisztán látom öregapám galambősz, kopaszodó fejét, átszellemült arcvonásait, ahogy a "tizenegyedik parancsot" elmondta. Tudta ő tovább is, a dallamát is ismerte, hiszen a Szózatot énekelte ő is a tömegben, 1919. március 15-én Zselizen, amikor a cseh rendőrség közéjük lőtt. Sokan megsebesültek, Váray Károly kötélgyártó fiatal leánya és Nagy János halálos sebet kapott... Lelket megrázó, könnyfakasztó a Szózat minden sora, minden szava. Gyerekkorom óta öregségemig ízlelgettem, boncolgattam, csodáltam. Szerény véleményem szerint már az első mondatban benne van az egész tartalom, talán még abban az egyetlen szóban is, hogy — "rendületlenül"... Ha visszatekintek a múltba, szomorú szívvel, szégyenkezve kell megállapítanom, hogy sok-sok hűtlen, gyászmagyaréi körülöttünk. Böngészgetek a háború utáni adatok között, melyekből kiderül, hogy a Zselizi járásból 9294-en jelentkeztek "reszlovakizációra"! Szlovenszkó 332 275 lakosa elvetette, nem is akarta ismerni a Szózat első sorát, amit öregapám olyan tisztelettel megsüvegelt! Minden második magyar hajlandó volt reszlovakizálni! Ez aztán a "rendületlenül"! Ne mondja nekem senki, hogy "muszáj" volt! Apámnál talán senki sem szerette jobban kis mintagazdaságát, lovait, teheneit, házatáját. Mégsem habozott — egy pillanatig sem —, amikor az egészet, élete munkáját el kellett veszítenie — rendületlen magyarsága miatt! Történelmi tény, hogy az 1946—47- ben Csehországba deportált 42 000 magyar érdekében két csoport — az egyik a mienk volt —, a magyar írók, költők közül egyes-egyedül Fábry Zoltán fogalmazott meg kérvényt. Soha nem sajnáltam, nem "sokalltam" a hazaárulásért, államellenes összeesküvésért kirótt négy év szabadságvesztést. Ugyanakkor a pártállamnak behódolt magyar (?) írók, költők néma gyerekként hallgattak. Az ő szótárukból is hiányzott a "rendületlenül". És ami talán a legszomorúbb, arról a bizonyos sárgafoltos alsóneműről az eltelt negyvenöt év alatt egyetlen mentegetőzdő vagy bocsánatkérő szót nem írtak, nem mondtak. Kevés kivétellel szolgái, szekértolói lettek annak a rendszernek, amely sárba tiport minden emberi jogot: a vallásszabadságot, a szólásszabadságot, a kisebbségi jogot. Minden országban, ahol ez az ideológia meghonosodott, börtönök, agyonkínzott ártatlan emberek tízezrei, haláltáborok, tömegsírok, a katasztrófák jelezték a mesebeli királyokénál is nagyobb hatalmat, a párt hatalmát, az élet és halál urainak korlátlan hatalmát. A kommunista magyar (?) írókat, újságírókat szerkesztőkké léptették elő, akik hintették a maszlagot, az esti mesébe illő ostobaságokat. A Szabad Földműves szerkesztője — például — megírta, hogy Szibériában járt egy növénynemesítő állomáson. Ott még télen is nőnek az almafák, amit még az amerikai tudósok is megcsodáltak— bizonygatta. (Ugyan, ugyan szerkesztő elvtárs, — 40°C - on?) De ezután jön még a java: mint befejezett tényt állította, hogy (kapaszkodjanak meg) Szibéria "rövidesen" önellátó lesz gyümölcsből, zöldségből! (Hidd el bolond, ég a Duna, megsültek a halak!) Kertészmester létemre nem hagyhatom szó nélkül: Szibéria sohasem lesz önellátó ezekből az élelmiszerekből! Csinnadrattával hirdette az Irodalmi Szemle, idézem: "A kommunista pártosság egyenlő a legteljesebb alkotói szabadsággal"! Megírtam V. E.-nek, még 1986-ban, pedig akkor még jó nagy adag bátorság kellett hozzá, hogy a kommunista pártosság kölönc az igazság nyakán, káposztáskő, sírbaeresztőkötél. Megírtam D. Gy.-nak, hogy negyven , év alatt egyetlen sor írás nem jelent j meg a szlovákiai magyar folyóiratokban Magyarország nagyjairól, győzedelmes vagy vesztett csatáiról, nevezetes vagy gyászos évfordulóiról. Szóvá tettem, hogy ezzel ellentétben megemlékeznek minden ázsiai, afri- - kai, Isten háta mögötti ország, talán még Bergengócia nemzeti ünnepéről is, de a szomszédos Magyarországról — soha, még véletlenül sem. Az Új Szó húsz éven keresztül ócsárolta Dubček reformpolitikáját. Még 1990 januárjában is úgy fogalmazott, hogy — nyitva állt az út a kapitalizmus előtt '68-ban! Az "i" betűre azzal tette fel a pontot, hogy Csehszlovákia belügyeibe való beavatkozásnak minősítette a Magyar Televízió Panoráma csoportjának interjúját Dubčekkel. Ugyanaz a szerkesztőség júliusban már egészen más húrokat pengetett. Megfordult a széljárás, megfordult a köpönyeg is! De az a Tóth Mihály, aki 1990 nyarán hosszú förmedvényben támadta Antall József magyar miniszterelnök személyét, gyalázta pártját, Magyarország címerét, a magyar koronát, a megyerendszert, szóval az égvilágon mindent, ami magyar — ma is ott csücsül az újságírók között! Hátha visz-szafordulnak a dolgok reményében tartja őt a szerkesztőség?! Ilyen keserű gondolataim is vannak, ha a Szózat felcsendül... Én négy évet "ültem" a rendületlenért. Apám elkobzott vagyonának a visszaszerzésére — talán a magyar képviselők túlságosan nagy kompromisszumkészsége miatt — törvény sem született, csupán az 1948 utáni "zabrálásokra". Pedig a nagy disznóságok, az államilag engedélyezett rablások '48 előtt történtek! A régi szokás szerint az elvtársak majd addig húzzák-halasztják a tárgyalásokat, amíg 1992. szeptember 22-én elévülnek. Eszembe jut az is — számos példáját látom a mindennapi életben —, hogy az alkalmazkodó, behódolt, talpnyaló reszlovákok, kommunisták mi- • lyen szépen megszedték magukat. Családunkkal együtt sok-sok tisztességes magyarnak, akik szentnek tartották a Szózat kezdő sorát — a szegénység, a börtön, a vagyonelkobzás jutott csupán osztályrészül... Ezért, ezekért hallgatom és szomorúan, elkeseredve, háborgó lélekkel a Szózatot. Csak az utolsó sor, utolsó akkordjainál fog körül a megbékélés, : az alázatos belenyugvás... Tóth János
