A Hét 1992/1 (37. évolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám

< -------------------------------N Ha zádnak rendületlenül... Anyai öregapám hirtelen haragú, káromkodós ember volt. Borzadva hallgattuk, ha megeresztett egy-egy sorozatot. Templomba csupán kétszer ment egy esztendőben: a nagyszom­bati "Feltámadásra" és karácsony első ünnepén. Mégis tudott a vallási isme­retekből annyit, hogy a zsidóknak és a keresztényeknek van Istentől ren­delt, Mózes által kihirdetett tízparan­csolatuk, mely szerint élniök kellene. Azért használt feltételes módot, mert — szerinte — ezt jóformán senki sem tartja be, még a papok nagyrésze sem. — Majd meglátod, ha felnősz, hogy igazat szóltam — mondogatta nekem hat-hétéves koromban. Egyszer azt is hozzátette, hogy nekünk, magyaroknak van még egy tizenegyedik parancsolatunk is. — Melyik az öregapa? — kíván­csiskodtam. Sohasem láttam, hogy öregapa útszéli kereszt vagy templom előtt déli vagy esti harangszóra meg­emelte volna kalapját, ahogy mind­nyájan tettük. De most leemelte a fejéről és ünnepélyesen felelt a kér­désemre: "Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar"! Ma már én is megöregedtem, het- venhárom éves vagyok, de hatvanhat év távlatából is tisztán látom örega­pám galambősz, kopaszodó fejét, át­szellemült arcvonásait, ahogy a "ti­zenegyedik parancsot" elmondta. Tudta ő tovább is, a dallamát is ismerte, hiszen a Szózatot énekelte ő is a tömegben, 1919. március 15-én Zselizen, amikor a cseh rendőrség közéjük lőtt. Sokan megsebesültek, Váray Károly kötélgyártó fiatal leánya és Nagy János halálos sebet kapott... Lelket megrázó, könnyfakasztó a Szózat minden sora, minden szava. Gyerekkorom óta öregségemig ízlel­gettem, boncolgattam, csodáltam. Szerény véleményem szerint már az első mondatban benne van az egész tartalom, talán még abban az egyetlen szóban is, hogy — "rendületlenül"... Ha visszatekintek a múltba, szomo­rú szívvel, szégyenkezve kell megál­lapítanom, hogy sok-sok hűtlen, gyászmagyaréi körülöttünk. Böngész­getek a háború utáni adatok között, melyekből kiderül, hogy a Zselizi já­rásból 9294-en jelentkeztek "reszlo- vakizációra"! Szlovenszkó 332 275 lakosa elvetette, nem is akarta ismerni a Szózat első sorát, amit öregapám olyan tisztelettel megsüvegelt! Minden második magyar hajlandó volt reszlo- vakizálni! Ez aztán a "rendületlenül"! Ne mondja nekem senki, hogy "mu­száj" volt! Apámnál talán senki sem szerette jobban kis mintagazdaságát, lovait, teheneit, házatáját. Mégsem habozott — egy pillanatig sem —, amikor az egészet, élete munkáját el kellett veszítenie — rendületlen ma­gyarsága miatt! Történelmi tény, hogy az 1946—47- ben Csehországba deportált 42 000 magyar érdekében két csoport — az egyik a mienk volt —, a magyar írók, költők közül egyes-egyedül Fábry Zol­tán fogalmazott meg kérvényt. Soha nem sajnáltam, nem "sokalltam" a hazaárulásért, államellenes összees­küvésért kirótt négy év szabadság- vesztést. Ugyanakkor a pártállamnak behódolt magyar (?) írók, költők néma gyerekként hallgattak. Az ő szótáruk­ból is hiányzott a "rendületlenül". És ami talán a legszomorúbb, arról a bizonyos sárgafoltos alsóneműről az eltelt negyvenöt év alatt egyetlen mentegetőzdő vagy bocsánatkérő szót nem írtak, nem mondtak. Kevés kivétellel szolgái, szekértolói lettek annak a rendszernek, amely sárba tiport minden emberi jogot: a vallásszabadságot, a szólásszabad­ságot, a kisebbségi jogot. Minden országban, ahol ez az ideológia meg­honosodott, börtönök, agyonkínzott ártatlan emberek tízezrei, haláltábo­rok, tömegsírok, a katasztrófák jelez­ték a mesebeli királyokénál is nagyobb hatalmat, a párt hatalmát, az élet és halál urainak korlátlan hatalmát. A kommunista magyar (?) írókat, újságírókat szerkesztőkké léptették elő, akik hintették a maszlagot, az esti mesébe illő ostobaságokat. A Szabad Földműves szerkesztője — például — megírta, hogy Szibériában járt egy növénynemesítő állomáson. Ott még télen is nőnek az almafák, amit még az amerikai tudósok is megcsodáltak— bizonygatta. (Ugyan, ugyan szerkesztő elvtárs, — 40°C - on?) De ezután jön még a java: mint befejezett tényt állította, hogy (ka­paszkodjanak meg) Szibéria "rövide­sen" önellátó lesz gyümölcsből, zöld­ségből! (Hidd el bolond, ég a Duna, megsültek a halak!) Kertészmester létemre nem hagyhatom szó nélkül: Szibéria sohasem lesz önellátó ezek­ből az élelmiszerekből! Csinnadrattával hirdette az Irodalmi Szemle, idézem: "A kommunista pár­tosság egyenlő a legteljesebb alkotói szabadsággal"! Megírtam V. E.-nek, még 1986-ban, pedig akkor még jó nagy adag bátorság kellett hozzá, hogy a kommunista pártosság kölönc az igazság nyakán, káposztáskő, sír- baeresztőkötél. Megírtam D. Gy.-nak, hogy negyven , év alatt egyetlen sor írás nem jelent j meg a szlovákiai magyar folyóiratok­ban Magyarország nagyjairól, győze­delmes vagy vesztett csatáiról, neve­zetes vagy gyászos évfordulóiról. Szóvá tettem, hogy ezzel ellentétben megemlékeznek minden ázsiai, afri- - kai, Isten háta mögötti ország, talán még Bergengócia nemzeti ünnepéről is, de a szomszédos Magyarországról — soha, még véletlenül sem. Az Új Szó húsz éven keresztül ócsárolta Dubček reformpolitikáját. Még 1990 januárjában is úgy fogal­mazott, hogy — nyitva állt az út a kapitalizmus előtt '68-ban! Az "i" be­tűre azzal tette fel a pontot, hogy Csehszlovákia belügyeibe való be­avatkozásnak minősítette a Magyar Televízió Panoráma csoportjának in­terjúját Dubčekkel. Ugyanaz a szer­kesztőség júliusban már egészen más húrokat pengetett. Megfordult a szél­járás, megfordult a köpönyeg is! De az a Tóth Mihály, aki 1990 nyarán hosszú förmedvényben támadta An­tall József magyar miniszterelnök sze­mélyét, gyalázta pártját, Magyaror­szág címerét, a magyar koronát, a megyerendszert, szóval az égvilágon mindent, ami magyar — ma is ott csücsül az újságírók között! Hátha visz-szafordulnak a dolgok reményé­ben tartja őt a szerkesztőség?! Ilyen keserű gondolataim is vannak, ha a Szózat felcsendül... Én négy évet "ültem" a rendületle­nért. Apám elkobzott vagyonának a visszaszerzésére — talán a magyar képviselők túlságosan nagy kompro­misszumkészsége miatt — törvény sem született, csupán az 1948 utáni "zabrálásokra". Pedig a nagy disznó- ságok, az államilag engedélyezett rablások '48 előtt történtek! A régi szokás szerint az elvtársak majd addig húzzák-halasztják a tárgyalá­sokat, amíg 1992. szeptember 22-én elévülnek. Eszembe jut az is — számos pél­dáját látom a mindennapi életben —, hogy az alkalmazkodó, behódolt, talp­nyaló reszlovákok, kommunisták mi- • lyen szépen megszedték magukat. Családunkkal együtt sok-sok tisztes­séges magyarnak, akik szentnek tar­tották a Szózat kezdő sorát — a szegénység, a börtön, a vagyonel­kobzás jutott csupán osztályrészül... Ezért, ezekért hallgatom és szomo­rúan, elkeseredve, háborgó lélekkel a Szózatot. Csak az utolsó sor, utolsó akkordjainál fog körül a megbékélés, : az alázatos belenyugvás... Tóth János

Next

/
Oldalképek
Tartalom