A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-27 / 52. szám
GONDOLKODÓ Másih történelem Rám nehezedett ez a reggel. Az utakra lecsapódott köd tompa álmosplnyeli még azt a kevéske tényt kínban átszüretfljjfcgflecembeia -S ebfeen a valcSSmútlenľesr? miként nyomja el a velük együtt élő szlovákokat. A helységek és utcanevek kettős névhasználata, s a körüfel-íellángoló viták ugyanennek a fertőző gócaiból tápszárftéségben mintha elveszifálkoznak és terjednek. A remélt bópontok a. az égtájak. Nincsenek igas még..a_közeli horiolvadnak e seszínű kutató te és értelem ísség helyett megnövekedett az, iámit korábbart ellenségkép.-: Imának néve|te^ igéjét ivény következtében Európai jerei, mi, szlovákiai mag lyeMosztottság jé^plJ|^Skegyenest vájék’*anTiaR'í ámir% mögöttünk maradó esztendő honi perpatvarai elsilányítottak. Amiként ma odakint, társadalmunkban sem látszanak az egyre szorongatóbb nyomorúságból kivezető utak. Sőt, inkább az látszik egyre bizútnjtosabbnak, hoavűIÉIamil # .a szemű ..nyomtató ló rbe-körbe járunk, miközben a ás ifíúziójával ámítjuk magunkat, cáncsak álért, mert a körbenjárás "haládÓ$É|ísak nem /alahová, razt, hogy set tgindjai^cijal iái mag} tavaly .c|h!3fe|'^yiny begyűrűrö|gí^i|i^j^p^tőz éské nt — a közéleti gyakorlatba, lehetőséget adva a folyamatos számonkérésre, s annak állandó hangoztatására, hogy Dél-Szlovákiában a magyar többség t;!?etmaras? nést, társas ez abban az' az élelmi4?ér-. jutjuk megl Ha valami csoda vagy varázslat folytán egyszer csak beszólni kezdene a kenyér, a hús, a tej, a vaj, e nyelvtörvény generálisainak valószínűleg torkán akadna a falat... Vagy éhen vesznének... Az ilyen "eposzi invocatio" után természetes folyamatnak lőhdható, hogy a restitúciós törvény - amelyet fenkölten jóvátételnek becéznek —,.tág|kú rostának bizonyult, is bennünket rannyedén át, frajta. Lényegiben ez#}eľi mi aktus egy négy és fó^ előtti, ugyancsak f#ő§ített mec KormányprQgrachÄ tőlünk rňindwrtiál^ pedig ezt^z jogszerűn eV az 1945—48-as kollektív bűnösségünk 1991-ben a szlovák parlament által megerősíttetett. így számunkra nincs jóvátétel, se történelmi pardon. A restitúciós törvényhez hasonlóan — bár rafináltabb kivitelben — ezt a kollektív elmarasztalást erősíti meg a földtörvény is a maga módján, nemkülönben az ezzel szorosan összefüggő reprivatizációs törvény is. A történelmi összefüggések ezáltal világossá és egyértelművé váltak. Társadalmi, gazdasági és emberi vonatkozásban a dél-szlovákiai magyar agrárzónát, s az ott élő népesség megújított diszkriminációját zárták a paragrafusok nyithatatlan bilincsébe. A köznapok tapasztalata bizonyítja, hogy e törvényekből származó gazdasági és társadalmi terhek ismét azt a réteget sújtják, amely elszenvedte a kollektív jogfosztottságot, a szövetkezetesítést, a kistelepülések perifériára jutását, s mindazt, ami ezzel együtt járt az elmúlt évtizedek alatt. Bár ilyen törvény nem született, ám a fentiekből egyenesen következik, hogy ma Szlovákiában politikai program a magyar nemzetiségi kultúra megbénítása. Nem mintha korábban nem lett volna meg ez a szándék, a különbség az és annyi, hogy amit a diktatúra idején rejtve műveltek, azt most nyíltan és gátlástalanul teszik. Az oktatásügy és a pedagógusképzés kilátástalan földreszorítottságától kezdve a lapok, a könyvkiadás, a Csemadok eddig soha nem tapasztalt, megalázó kiszolgáltatottságáig... És mindezt tetőzi — ugye mily csodálatos ez a mi szlovákiai magyar társadalmunk? — az a hazai magyarmagyár belviszály, amelyet politikai mozgalmaink megváltói, kicsi és még kisebb vezérei nyilatkoztatnak ki, s szinte naponta, el- és elmarasztalva kölcsönösen egyikük a másikát. Miközben észre sem veszik — valóban nem veszik észre? —, hogy e jótékony megosztottság és torzsalkodás láttán a szlovák nacionalizmus régi-új führerei derűsen dörzsölik össze kezeiket. S van miért! Mert a feldarabolási stratégia, amely eleddig kívülről bomlasztott, most már belülről is számíthat készséges és odaadó segédcsapatokra. Legalábbis a következő választásokig. Mert odáig még innen, e ködös decemberi délelőttről is ellátni. De tovább aligha. Holott kellenének a remény horizontjai a hétköznapokhoz. Hogy élni lehesen; élni és — itt élni! Olyan történelemben, amely nem a másik; olyan történelemben, amely oszthatatlan. 4 A HÉT Gál Sándor Fotó: Könözsi
