A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
OTT JÁRTUNK "... az embernél nincs csodálatosabb." Egy csoport gyerek közeledik az úton. Valamennyien tolókocsiban ülnek. — Szegények! — sóhajt fel egy idősebb hölgy mögöttem. — El van rontva az egész életük. Csak kínlódnak ezen a földön. Jól érzem magam... A pozsonyi Mokrohajská utcai Mozgássérültek Szociális Intézetében kétszázhetven fiatal él. Tudom meg Judita Stempelovától, az intézet igazgatójától. Tizenöt gyerek állami gondozott, a többiek rendszeresen hazajárnak szüleikhez. Ilyenkor, karácsony közeledtével több szó esik a szeretetről, boldogságról, mint egyébként. Beszélgetőpartnerem a tizenkilenc éves Nikoletta Bonová, aki Nagyszombatból került az intézetbe. Jelenleg negyedikes gimnazista, és ha minden jól megy, jövő tavasszal érettségizik. Utána pedig számítástechnikával szeretne foglalkozni. De ez még a jövő zenéje. Egyelőre Nikoletta magába roskadva ül a tolókocsijában, és próbálja megfogalmazni, mit jelent számára a szeretet, a boldogság. — Nekem a szeretet nagyon sokat jelent. És azt hiszem, minden mozgáskorlátozott ember hasonlóan gondolkodik. Már csak azért is, mert ha ki akarok menni az utcára, szükségem van valakire. Ez egy másik dolog — és most nem szívesen bonyolódnék bele —, hogy nálunk a tömegközlekedés, a járdák egy tolókocsival közlekedő ember számára teljesen használhatatlanok. Visszatérve a kérdésére. Nem tudom pontosan szavakkal kifejezni, számomra mit is jelent ez a két fogalom. En — lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de valóban így érzem — nagyon boldognak érzem magam, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel szívesen vagyok együtt, akik szeretnek, és akiket én is nagyon szeretek. Nagyszerű szüleim vannak. Szenteste, amikor a karácsonyfa körül üldögélek a kellemesen meleg szobában azok társaságában, akiket nagyon szeretek, eszembe jutnak az olyan emberek, akiknek ez nem adatatik meg. Akiknek nincsenek barátaik, a szüleikkel nem beszélnek, nem találják a helyüket az életben. Szerintem ők a sajnálatra méltóak. Én már megbékéltem az állapotommal. Tudom, életem végéig a tolókocsihoz vagyok kötve. S ezt a gondolatot elég nehéz volt megszokni. Hasonlóan az emberek sajnálatát, részvétét. De ezen már túltettem magamat. S azt hiszem így is elég okom van rá, hogy örüljek az életnek. Megbékéltem az állapotommal, tudom mit akarok, érdekelnek a számítógépek, a családom és a barátaim elfogadnak így, ahogy vagyok, s azt hiszem ez elég ahhoz, hogy jól érezzem magamat az életben. Mosolyogj. A holnap jobb lesz a mánál! Idézi kicsit sajátos megfogalmazásban Murphy egyik törvényét Katarína Hajóssyová. Ó tizenhét éves, pozsonyi lakos. Csak hétközben van az intézetben, a hétvégeket otthon, családi körben tölti. Katka édesanyja, a Mokrohajská utcai mozgássérültek iskolájának az igazgatónője, így Katka a hétköznapokon sincs teljesen elzárva a családtól. — Pár héttel ezelőtt Franciaországban történt egy apró balesetem. Leestem a tolókocsiról, és kivertem az egyik fogam — mutat a hiányzó fog helyére. — Egész ott-tartózkodásom ideje alatt meg sem tudtam mukkanni. Ez elég szokatlan volt a barátaimnak, akik megszokták, hogy állandóan van mondanivalóm. Katka még elárulja, csak ideiglenesen van tolókocsihoz kötve. Az orvosok szerint csak idő kérdése, hogy mikor mozoghat ismét önállóan. — Tizenkét éves koromig nem volt szükség a tolókocsira. Amikor először beleültem és kimentem az utcára, szörnyű érzés volt látni az emberek arcán a sajnálatot. Borzasztóan idegesítettek a részvétpillantások. Most már egyszerűen nem veszek róluk tudomást. Ez az egyetlen megoldás. Ha nem így tennék, nagyon megnehezíteném az életemet. Egyébként én nagyon szeretem az állatokat. Szeretnék állatorvos lenni, de ez csak úgy valósulhat meg, ha végleg búcsút mondok a tolókocsinak. Ha erre a közeljövőben nem kerül sor, akkor nyelveket fogok tanulni. Németet és angolt. Mit szeretsz a karácsonyban? — Mindent! — válaszol nevetve. — A hangulatot, ami ilyenkor uralkodik. Sőt, még a készülődést is szeretem. Segítek anyunak sütni, főzni, feldíszíteni a fenyőfát. Karácsony az erdőben A tizenhat éves Katarína Búčiková Uherské Hradište mellett egy erdőben lakik. Neki a kezével van gondja, nem fejlődött arányosan a testével. Katka most tolókocsiban ül, de csak azért, mert nemrég elesett az autóbuszban. Mindezt mosolyogva közli. — Én ötéves koromig babakocsiban voltam. Még most is emlékszem, hogyan nevettek rajtam a gyerekek. Ilyen nagy lány és kocsiban ül, mondogatták. Aztán fokozatosan — igaz kicsit sántikálva — járni kezdtem. Az alapiskola nyolc osztályát egészséges gyerekekkel jártam végig. Nem volt különösebb gondom. Az osztálytársaim befogadtak. Itt, most másodéves vagyok a gimnáziumban, amelynek befejezése után nyelveket szeretnék tanulni. Idegenvezetőként szeretnék majd dolgozni. Egyébként — teszi hozzá kis szünet után — az a legrosszabb számunkra, 10 A HÉT
