A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-20 / 51. szám

A kérdésedre válaszolva: csehszlovákiai magyar irodalom volt, de nem úgy létezett, ahogy tudomásul vettük, hanem úgy, ahogy majd a későbbiek során kiderül, hogy igenis volt, s egy nagyon jelentős csehszlovákiai magyar költészet. A cso­portos sérelem okán én már többször hangot adtam annak, hogy a magyar irodalmi közvélemény, még a legszűkebb irodalmi közélet sem veszi tudomásul azt, hogy itt van egy költészet. Megtanul egy­két nevet, ezeket kényelmesen ragozza, s annak a látszatát kelti, hogy szeret ben­nünket, tudomást vesz rólunk, és felvállal bennünket. Most előállt egy helyzet, amelyben a jó nemzeti magatartáshoz az is hozzátartozik, hogy kötelező bennünket felvállalni és... lám... ennek is milyen zava­rai vannak. A kölcsönös megismerésnek nincsenek ma már sem Magyarországon, sem itthon korlátái, sőt mi több, a szóki­mondásnak sincsenek korlátái és mégis, íme: zavaros az irodalom vize... Érdekes módon még csak nem is igen halászgat­­nak benne. Valami történt, vagy valami történőben van. Nehéz ezt előre megmon­dani, hogy mi, egyfajta elbizonytalanodás azonban érezhető, ez biztos. Vegyünk példaként egy írót, akinek az asztalfiókjá­ban van egy olyan regénye, amelynek a megjelentetését végképp nem remélhette. Megtörtént a rendszerváltás, az író elol­vasta a regényét, és kiderült, hogy ez viszont már most nem adható ki, mert az igazmondásnak most már sokkal nagyob­bak a lehetőségei, mint mi ezt egyáltalán megálmodni mertük. És ahhoz, hogy a regény újraíródjék, hogy a versek, a novel­lák újraszülessenek, attól tartók, olyan hosszú idő kell, hogy nem írják őket újra. — Tehát az irodalom elbizonytalano­dásának itt nálunk ez is az egyik oka lehet. — Igen, bár sok oka van. Az író bizonyos kényszerűségek hatására, érthető módon ma sokkal aktívabban politizál, vagy aktí­vabban folytat publicisztikai tevékenysé­get, mint amennyire irodalmi életet él. Tünetértékű és engem nagyon aggaszt az irodalmi élet és ezen belül a társasági, kávéházi irodalmi élet hiánya is. — Úgy elmérgesedett a viszony né­mely emberek és csoportosulások kö­zött, hogy félő soha többé nem lehet őket egy asztalhoz ültetni... — Számos okból, különböző politikai szemléletből, "pártfegyelemből" kötelező haragudni egymásra, csoportosítani, kikö­zösíteni egymást. Az irodalomra sajnos mindez nagyon közvetlenül hat, mert álta­lában az értelmiségiek — irodalmárok is — művelik nálunk a nemzetiségi politizá­lást. — Pedig végső soron mindez nem kellene, hogy okvetlenül hasson az iro­dalomra, hiszen az irodalmi művet mint értéket el kellene vonatkoztatni az alko­tó egyén politikai hovatartozásától, bár elismerem, ez nagyon nehéz. — El kellene vonatkoztatni, de mint a jelekből kiderült, maga az irodalom került egyfajta fölfüggesztettség állapotába. Ma polgári irodalmi szalonokat is lehetne nyit­ni, és íme: senki sem nyit szalont. Sőt: LÁTOGATÓBAN hajdani lehallgatott és le nem hallgatott lakásokban sincsenek olyan verbuválódá­­sok, mint azokban a rossz években voltak. Egy bizonyos; hogy voltak álismérvei an­nak a hamis értékrendnek, amely a cseh­szlovákiai magyar irodalmat minősíteni volt hivatott, s legalább ennyire bizonyos, hogy voltak tényleges ismérvei egy ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül léte­ző értékrendnek, amiről én most nem állítom, hogy az alapja a csehszlovákiai magyar irodalom majdani klasszikájának. Mindezektől függetlenül azonban szamár­ság lenne letagadni, hogy itt művek, ver­sek, elbeszélések, regények születtek, s évtizedeken át láttak el olyan, talán nem egészen irodalmi funkciókat: mint a ki­sebbségi önszervezés, önmegtartás funk­cióját például. Hát hogyne lett volna cseh­szlovákiai magyar irodalom? Hogy lehetne lemondani arról, hogy legyen? Érdekes az, ami most van, hogy meddig tart ez a bizonytalanság és minek nevezhető... — Röviden: voltak jó művek és voltak rossz művek. Lesznek jó művek és lesznek rossz művek, és az, hogy ezek összessége csehszlovákiai magyar iro­­dalom-e vagy sem, lényeges ez ma már? — Biztos, hogy egy ideig még lényeges. Lényeges az irodalmi adminisztráció szempontjából, lényeges ettől sajnos el nem vonatkoztatható politikai aspektusok szempontjából, s ha jól meggondolom, más szempontokból is. Ebben van azért jó is, hiszen a csehszlovákiai magyar létezés regényét egy jellemzően dunántúli vagy alföldi író nem írhatja meg. A mi világké­pünket csak mi rajzolhatjuk meg hitelesen, hiszen megvannak a jellemzői: pozitívu­mokban, fájdalmakban, szenvedésekben, feloldódásokban, minden tekintetben. Szóval... én leginkább egy nagy sóhajtás­sal fejezném be ezt a nyilatkozatot... — Akkor sóhajts egy nagyot! — Megtörtént... Természetesen sokféle indíttatású sóhajtásom van. Igen optimista szeretnék lenni, de a mindennapi élet nem erre ösztönöz. Romlanak az emberi kap­csolatok és az emberek elkótyavetyélik a szabadságnak egyfajta sohasem remélt, mindig csak álmodott lehetőségét... mi­közben az irodalom egy ideig mellékessé válik, noha társadalmi szerepe épp most lehetne végre az, aminek lennie kellene. Talán éppen ettől van zavarban... Fejez­zük be ezzel? Jó? L. Dusik Éva A HÉT 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom