A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-13 / 50. szám

ÉLŐ MÚLT

(---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------NÉPRAJZ MINDENKINEK

Zsákmányoló gazdálkodás

A táplálék nyersanyagának ősi megszerzési módja a gyűjtögetés, halászat, vadászat, vagyis a zsákmányoló gazdálkodás. A táplálékkiegészítésnek ez a fajtája a századfordulón még létezett, igaz már nem volt létfontosságú, a XX. század során pedig minimálisra csökkent. Elsősorban csallóközi, mátyusföldi, alsó Ipoly menti adataink alapján röviden tekintsük át, mi mindent foglal magába ez a sokat sejtető tevékenység.

A fiúk körében nagy közkedveltségnek örvendett a vadmadarak fészkének dézsmálása. Kiszedték a tojásokat és madárfiókákat. A madarak tojását kisziva elfogyasztották, a fogoly- és fácántojásokat levestésztába használták fel a háziasszonyok. A verébfogás sem csupán gyermeki szórakozás volt, levest főztek belőlük. Elfogásuknak sok módja ismeretes. Például a nádtetős házak tetejébe lyukat vájtak, a verebek belerepültek, utána egy botra erősített szitát helyeztek a nyílásra. A kiröppenő verebeket a szita foglyul ejtette. A foglyot, fácánt hódvassal fogták, levesnek, pörköltnek készítették el. A nyulakat, őzeket tőrrel, illetve hurokkal ejtették csapdába. Nyúlsavanyú, pörkölt készült belőlük. Ügyes emberek az eke ösztökével is eltalálták a határban a nyulat, fácánt, foglyot. Ezt a nép által rapsickodásnak nevezett tevékenységet a büntetés elkerülése végett csak titokban űzték.

Elődeink széles körű ismeretekkel rendelkeztek a növényekről. Tudták, melyik mire használható, mit gyógyít. A vadon termő növények gyűjtögetése általános egészen a hatvanas évekig. Ennek az asszonyok által végzett tevékenységnek az árokpartok, legelők, erdőszélek voltak színterei. Sok községben szedtek vadkomlót, melyet kenyérsütéskor használták fel.

A gombázásnak, a gomba felhasználásának a paraszti konyhán azokban a helységekben volt nagyobb jelentősége, ahol a környező erdős részekben bőven nőttek az egyes gombafajták. E kalapos növényt friss állapotban vagy szárítva használták fel a háztartásokban. Aszalása a napon történt. Miután elvesztette nedvességtartalmát, tiszta, száraz helyen tárolták a felhasználásig. Leggyakrabban levest készítettek belőle, megpárolva tojással fogyasztották, vagy pörköltként került a családi asztalra.

Századunk első évtizedeiben a határt, erdőt járó emberek előszeretettel szabadították meg

a vadméheket összegyűjtött mézüktől. A méz a századfordulón fontos édesítő, cukorpótló volt.

Sok paraszti gazdaságban tartottak méheket előbb szalmából font kasokban, majd deszkából készült kaptárokban, hogy az édesítőként használt mézhez folyamatosan hozzájussanak.

A halászat a vizek közelében élő emberek mindennapi tevékenysége volt. Egyszerűbb formáit sokan űzték, de általában voltak erre specializálódott emberek, szervezetek. Ók árusították a halat a környező falvakban is. A halat megsütötték vagy hallevesnek készítették el a gazdasszonyok. A karácsony böjti asztalra feltálalt rántott hal csak az ötvenes évektől terjedt el. A halnak a népi táplálkozásban elfoglalt helye vidékenként változó. A vizek közelében élő emberek asztalára gyakran került halétel, másutt viszont a halfogyasztás esetleges.

Végezetül megállapítható, hogy a múltban oly jelentős nyersanyagszerzó tevékenységet, a gyűjtögetést, halászatot, vadászatot manapság elsősorban szórakozásként űzik, illetve néhány teanövény beszerzésére, a kertbe betévedt nyúl, fácán, fogoly elfogására korlátozódik.

Vargáné Tóth Lídia

__________________________________/

Szapuló asszonyok

Pénteken szapultam, Szombaton kimostam, Mégis a rózsámnak Tiszta ruhát adtam.

Esztendőnként négy vagy öt napon az asszonyok rendelkeztek a házbéli lovasfogattal, az ő munkájuknál segédkezett az igás erő. Ilyenkor mindig, amikor a kendervászonból készült alsóruhafélék szapuló mosását végezték, kocsi vitte ki a családbéli asszonyokat a folyóhoz. Megvárta őket amig végeztek, aztán hazahozta a rengeteg ruhát, száradni a sövényen, avagy esős időben a padláson.

Hétfői napon az asszonyok odahaza beáztatták vízbe a szennyes ruhákat, összehajtogatva elrendezték a szapuló kádban, egy lepedőbe, mint valami megtartó szitába fahamut tettek, azt a ruhák fölé helyezték, aztán a keddi napon melegített vízzel negyedóránkint újra és újra leöntözték ama hamutakarót, úgy végezték a tisztálkodás dolgát.

Hogyha a szappannak az a feladata, hogy a vízzel egyetemben feloldja a ruhára száradt idegen szennyet, hát ugyanaz a feladata volt a fahamunak is a durvább fehérnemű, a kendervászon tisztára mosásának folyamatában.

A keddi napon az asszonyok negyedóránkint újra és újra megöntözgették forró vízzel a szapuló kádban elhelyezett ruharakomány fölé terített hamuréteget, a fahamu szennyet oldó ereje átszivárgóit a ruhákon, aztán a fölösleges levet a szapuló

kád aljába vájt nyíláson lecsurgatták és a hamura új vizet öntöttek. Az egynapos munka elvégezte a ruhákkal azt, amit a szappan végez a mai enyhébb vásznakkal: feloldotta a ruhákból a szántóföldekkel és növényekkel bíbelődök szennyét.

Aztán a szerdai napon az asszonyok a szapuló kádat kocsira tették, a lovasfogat kivitte őket a

folyóhoz. Ott az asszonyok derékig érő vízbe állították mosószékeiket, sulykokót vettek a kezükbe és a ruhákat egyenkint megsulykolták a mosószék lapján. Kiverték az ingekből, gatyákból, pendelyekból és lepedőkből a szennyet. Bőséges vízben állottak, addig áztatták, öblögették és sulykolták a ruhákat, amig patyolattiszta lett.

Tisztaságot szerető népek laknak tájamon, minden héten tiszta alsót vészén fel a férfiember is, az asszony személy is, hiszen van hol kimosni, a folyó lágy vizében. Amig kendervászon féle volt a paraszti alsónemű, hej, olyan bőséges mosóhely kellett annak, hogy éppen a folyó medrébe kellett beállani az asszonyféléknek, lányoknak, menyecskéknek a szerdai napon.

Amelyik család házában kevesebb volt a fehér ruhanemű, többször is mostak ott, még télidőben is léket vágtak a jégbe a mosóhely miatt. Amelyik házban bőségben voltak a ruhák, ott csak nyáridőben volt szapuló mosás, ötször vagy négyszer. Októberben kimostak utoljára, előkészítették a ruhákat télire, márciusig aztán békében voltak a vízben való pancsolástól.

Szapora, messzehangzó sulykolások estek a szerdai napokon a folyó medrében. Messzibb falvak asszonyai is odajöttek a Vágba tisztára mosni a szennyes kendervászon ruhákat.

Gyerekkoromban mint libapásztorkodó fiú, nézegettem a szapulásokat, suttyó koromban, mint a lovakat megúsztató kocsislegény vártam meg az asszonyok munkavégzését. Sokszor, néztem, láttam ama színt tájékom életének arcán.

(1939)

Sellyéi József kéziratából közreadja: Ozsvald Árpád

A HÉT 13