A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
Móra Ferenc A király Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevenincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlen foga volt, az is beletörött a beletlen kenyere keletien hajába. — Hej, mákos teringette, mézes borongatta! — ütött az asztalra az egyszeri király —, micsoda király vagyok én, hogy még bélé sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipót! Bélé foszlós legyen, haja, mint a selyem! Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza. — Van már kisszók, csak lába kék, uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteledet. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele. — Hej, kócskei, csókái csóka — fohászkodta el magát az egyszeri király. — Micsoda király vagyok ón, hogy még a pók se ád hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiábóll Száz aranypengőt, ragyogót, csengőt! Fóudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár. — A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele. — Hej, túrótlan rétes, almátlan beles! — keseredett el az egyszeri király. — Száz kenyere palotámban ezer terem, s nincs egy betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savói Kis balta nagy foka: mi ennek az oka? Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát árvíz fenyegette: — Bánja a kánya! — legyintett a király. — Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok. Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették. ' — Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hói — Hiszi a piszi! — legyintett a király. S mint a sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette. Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak. — Verejtékből pergett az adó rakásra: hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára. — Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! — legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz fenyegette. Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már a ládafiába is, ha befértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkod-GYERMEKEKNEK tak fához, csak a kukta kapott a lisztes hámbárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta, utoljára kimarkolt belőle egy marók lisztet. — Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz! Látod-e ezt a marék lisztet? — Palacsinta, bukta: látom ám, kukta! — No, uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az adó! A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a főkincstárosóba. — Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet! Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt. — Hallod-e, kukta, ebből se lesz buktat — csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester beierázogatta a tenyerét az övébe. — Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi. A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjóvel a király ujjáról, s aközben azt súgta a fülébe: — Uram, királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik. Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevenincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kik kuktának. — Fiamnak mondom: te viseld gondoml No, a kis kukta gondjátjs viselte úgy, mint a tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta nektek. Ajándékbolt A HÉT 27
