A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
Kovács Magda Égig érő tánc Otthon a faluban az erdőből bújt elő az este. Kiprüszkölte orrából a gombaszagot, rávakkantott a csendes virágokra, izmait próbálgatta, mint egy kölyökkutya a lóhereföldön, azutan elindult, egyre növekedve, a falu felé. Útközben segített a pásztornak, megpaskolta a tehenek farát, kinyitotta a bagoly szemét a toronyban, s eloldozta a denevérek szárnyát. Nagyanyád ilyenkor surrant el tyúkot lopni a bíróékhoz. Anyád fájó hátát egyengette a konyha falán, feje fölül a lámpa árnyékával el-elrohant a huzat. Te sovány levesedben kiválogattad a kapálódzó svábbogarakat a kenyérdarabok közül, és undorral az asztal közepére dobáltad. Hirtelen rávetetted magad a húgodra, aki egérrágta könyvedből megint felfalt egy lapot. Sivalkodtatok, mint az egymás fülét rágó malacok. Anyád elordította magát, s kemény férfibakancsában közétek rohant. Hajatokat tépte, magát tépte. Dögvészt kívántál a családra, s hisztérikus görcsöd nem engedett fel a földről. Homokszínű kertben homokszínű virágok nyíltak, s a szárnyas rovarok lábába furcsa görcs állt, ha a homokszínű virágokra szálkák. Mintha testük árnyékát akarták volna elűzni, körbe-körbe röpködtek egymáson, egyre gyorsabban, aztán összeakadt szárnnyal lehullottak a homokszínű földre. Ilyenkor szél kerekedett, felbolydult a kert, a kerítés recsegve-ropogva próbálta magát tartani. Mire a szól elsimult, a bogarak már mélyen a gyökerek alatt voltak. A föld temetett. Olt és temetett. A homokszínű virágok,nagyanyád szeméből pattantak ki. Ők voltak a gyűlölet virágai. Gyilkos nyálukat köpték az útra. Azon a helyen néha bőgve kidőlt a csordából egy tehén. Egyszer kést fogtál, berohantál közéjük, jobbra-balra kaszaboltál, hullottak a virágfejek. Mögötted már bogárraj zümmögött, érezted, hogy vonulnak az éggel, szorosan a nyomodban. Nem is nézted, hová suhintasz, megőrültél. S akkor a kés hirtelen megállt valamiben. Nagyanyád ült előtted, csendesen nézte, hogy szivárog belőle a vér. Át akartál rajta lépni, hogy továbbrohanj, de letérdepeltél, s betemetted a tócsát. Mint aki ártatlanul játszadozik, sokáig paskolgattad a kis halmot. Azóta benned él a hant a 16 A HÉT tetejébe szúrt késsel. Ha kihúznád, felbuzogna belőle a vér, mint egy sebből, s amerre mennél, kipattannának mögötted a gyűlölet virágai. Apád szűkszavú levelet írt a börtönből: ’Hazaengedtek. A gyerekeket öltöztesd ki szépen. A nagyobbik lánynak fond be a haját, anyám. Fiad." A nagyobbik lány te voltál. Apád, nagyanyád furcsa, idegen szerelme. Magukkal vittek félholt útjaikon. Ha elfáradtál, beledobtak az első tűztóba, amely ott fakadt, ahová néztek. A tóban forró hamu hullámzott, izzó, idegen virágok égtek a partján. A csontod egyre keményebbre égett. Néha megszöktél tőlük arrafelé, ahol emberek nyüzsögtek. Anyád nagy fehér arcáért reszkettél. Nyakába kapaszkodni,"s kontya alatt az illatos melegbe fúrni az orrod. Halk torokhangon döngicsélni, mint a húgod. Sírni, nevetni, elvágódni. Keményre égett csontod helyett valami puha hajlékonyát kívántál, hogy összecsavarodhass, mint a kígyó, homlokod elrejthesd a fűben. Szerettél volna azok közé menni, akik homlokukat leszeghették a felhők elől. De amikor észrevették, hirtelen megfagytak, lehunyt szemmel elnyúltak a földön. Anyád nyaka üvegből volt, lecsúszott rajta a karod, húgod elnyílt száján nem jött ki hang. Jó lett volna sírnod, vagy egy harmadik úton menni, de nem volt, csak két út. Az egyik, ahol a többiek voltak, a másik, ahol apádék haladtak. Visszatértél. Nem vártak rád, csendesen mentek, egymástól is idegenül, de visszataláltál, vezettek nagyanyád gyűlöletvirágai. Apád arcán gondolkodtál. Színt kerestél a szemének. Még nem láttál börtönből szabadulót. Felizzott előtted a homloka. Közepén, a szemöldöke fölött, kis kerek folt. Nemi Egyszerre rándultatok meg nagyanyáddal. A domb mögött a napvirág összecsukta tölcsérét. Előbújt az erdőből az este, s elindult a falu felé. Sebesen jött, tüntetőén felétek tartott. Kis röpködő, homokszínű madarat kergetett maga előtt. Udvarotokba szállt, s ott röpdösött előttetek apád homlokának életre kelt foltja. Feléje kaptál, súrolta a kezed, égetett. Csontjaidban felébredt a tűz. Kaputok előtt, a sötétben, ólálkodó léptek surrogtak, szempárok világítottak. Foszforeszkáló, prédát leső szempárok. A falu gyűlölete. Figyelmeztetni jöttek. A falu nem oldozta fel apádat. Halálra ítélte, s végrehajtja az ítéletet. Csak ezt jöttek jelezni. S ti tudtátok, hogy a kerítés alatt sötét árnyak hasalnak. Nagyanyádra néztél. Miért nem szabadítja rájuk a homokszínű virágokat? Miért nem hullámzik a kert, s dobja át magát a kerítésen, hogy betemesse, elsöpörje a lapuló árnyakat? Anyád nagy fehér arca mögé húzódva figyelt. Fáradt volt, s hamar abba is hagyta a gondolkodást. Lerúgta lábáról a bakancsot, az apádét, az egyiknek a talpa leszakadt. Mezítláb szebb volt, mint bakancsban. A lába is nagy volt és fehér. Lassan ébredt fel, mint mindig. Ő értette meg utoljára, hogy apádat lecsukták. Akkor kiugrott az arca mögül, a sarokba menekülve néztétek, ahogy őrületében széttörte darabokra a konyhát, utoljára apád fényképét szakította ki a kis keretből.
