A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
Ardamica Ferenc A kalapos férfi Már pénteken este feljöttek és itt aludtak. Ő, a felesége meg a két gyerek. Az egész család. Másnap — szombaton — a férfi korán, mondhatni hajnalban kelt. Az üres vödrökkel csörömpölve elballagott a közeli forráshoz... Visszatérte után a jéghideg vízzel kimosta szeméből a csipát. Majd lehamuzott, és mind a két helyen—a faházban és a nyári konyhában is — befűtött. A hegyekben, sajnos — egy-kót valóban meleg, nyári hetet kivéve — állandóan tüzelni kellett. Felesége, lánya, fia még javában szuszogtak a dunyhák alatt. A faházat kimondottan alvásra teremtették. Nem volt szive felkölteni őket. A kamrába ment, felragadott egy kapát, s irány a kert Sok volt benne a teendő. Ahogy így elnézte, valamennyi halaszthatatlannak látszott. Elsőnek a szamócába állt be. A bőséges harmatban néhány percen belül elázott a lábbelije... Felemelte a fejét... Az oldalvást magasodó Poľana csúcsa sötét, fenyegető esőfellegekbe burkolózott. Aggódó, a hegyet kémlelő tekintete a következő pillanatbem a szomszédja földjén száradó-korhadó vénséges körtefára siklott, melyre hangos számysuhogással épp akkor telepedett le az öreg varjú. Nem lehetett tudni, melyikük az idősebb: a fa-e, vagy a településen közismerten rossz hírű madár. A férfi körülbelül egyidősnek ítélte őket. — Ha most hozzáfog károgni, tíz percen belül megered az eső, s lőttek a kapálásnak! — gondolkodott hangosan. Az öreg varjú gúnyosan himbálózott egy félig száraz ágon (hogy nem törik le alatta!), de egyelőre hallgatott. A gyomos kert kevésbé érdekelte, mint az özvegy Katka udvarán csipogó baromfi apraja. A férfi megborzongott, a munka sem melegítette föl, fázott. Kapáját rosszkedvűen belevágta a földbe, s a keskenyre taposott úton elindult a nyári konyha felé. Kiemelt a kredenc mélyéből egy rejtőzködő borókapálinkát, stampedlit keresett, teletöltötte és egyszeriben fölhajtotta. Azután ugyanilyen iramban megismételte az egész műveletet. Kisvártatva jobban érezte magát. Először a válla zsibbadt el, majd hamarosan a dereka. — Ideje megmozgatni! — dünnyögte, rakott a tűzre, s visszament a szamócába. Az öreg varjú (a szemtelenség netovábbja!) még mindig ott tanyázott a fűrészre érett körtefán. Felkapott egy követ (volt belőlük a kertben elégi), megcélozta a madarat és meglendítette a karját... Huss!... Száraz ágacskák peregtek alá... A varjú elhagyta a körtefát, ahol eddig 16 A HÉT kussolt, a levegőben leírt egy félkört, s eltűnt a távolabb zöldellő diófa lombja között. A férfi mindezt megelégedéssel nyugtázta. — Nem krákogott, tehát nem fog esni! így is lett!... A feltámadó szél szétzavarta a Poľana fölött tornyosuló fellegeket, s miután elült, egy órán belül kisütött a nap... A férfi végzett a szamócával, kiegyenesedett, s odakinálta arcát a cirógató sugaraknak... Nyikorgás hallatszott... Megrándult, mint akit enyelgésen kapnak... A faház ajtónyitásában megjelent a felesége. A gyerekeket terelte a nyári konyha fejé... Végre! Hamarosan kávé is lesz... Összefutott szájában a nyál. A férfinak még nem volt melege, de már nem is fázott. Most, hogy kellemes reggelnek néztek elébe, megnyugodott... Kosárért ment a pajtába, belerakta a gyomrakásokat, s néhányszorra elhordta a komposztra. A szomszédai kinevették ezért... Hiába, no! Nem szerette, ha a fűcsomó ott hever a barázdában vagy az ágyások végében. Az ember csak botladozik benne, a fele meg az első eső után ismét befogamzik. A szomszédai... Bánta is ő, hogy megmosolyogják... Soha ne legyen nagyobb baja velük! Igyekezett mindenkivel jóban lenni. Eddig úgy látszott, sikerül... Az "eddig" hét év békességet jelentett. Pedig a lelke mélyén... Hogy félt, amikor vásárlás közben kisültek azok a dolgok! Hót évvel ezelőtt vásárolta magasan a hegyekben, a herencvölgyi "lazakban" fekvő településen a faházat a hozzá tartozó portával. A ház már huzamosabb ideje elhagyottan állt, kikezdte az enyészet. Tulajdonosát megölték, családja elköltözött. Szinte ingyen kapta meg. — A mások szerencsétlenségére alapozni a saját boldogságunkat... lehet-e? — kérdezte az asszony. — Ugyan, mesebeszód! Ne így fogd föl! — torkolta le. — Hanem? — kötötte az ebet a karóhoz a felesége. — Hanem úgy, hogy... mi csak a házat vesszük meg... csak arra vagyunk vevők... s nem a gyűlöletre meg a viszályra! — De a gyerekeink... A gyilkos... — A gyilkos ül... Hallhattad! Tizenegy évet kapott. — De egyszer kiszabadul! És minket itt talál... — Na és ha itt talál? Ránk mór haragudna? — Csak... mert gyilkos... — Ebben az érvelésedben nincs semmi ésszerűség!... A felesége a diliházban van, beleőrült a történtekbe. A gyermekei megszakítottak vele minden kapcsolatot, elvetették... Nem hiszem, hogy visszatérne... Ha esze lesz, Csehországba veszi az irányt... Messze elkerüli ezt a vidéket, ahol könnyen megtalálnák és bosszút állhatnának rajta az áldozat fiai! — Vissza fog jönni! Itt született, itt nőtt fel, itt az otthona! — ellenkezett az aszszony, és szeme a gyilkos elárvult házát kutatta. Tehette, udvarukról egyenesen odalátott. Ott állt a kőből és téglából emelt épület a hegyoldalban, fehérre volt meszelve. — Szerintem nincs mitől tartanunk! Az asszony sóhajtott. Ebben maradtak. A hivatalokban mindenütt a fejüket csóválták... — Hétvégi házat venni Szuronyfalván? Mi jutott eszükbe? , Szuronyfalvának csúfolták a települést! — A külföldi nyaralás megdrágult... A belföldi sem olcsó... Ez a parasztház látszott a legjobb megoldásnak... Ezt tartottuk a legokosabbnak... — Ne vicceljen! A legokosabbnak? Késsel a bordái között akar vikendezni?! No, erre befizetünk! — ígérem, nem lesz semmi baj! — ígéri? Maga?! Maga legfeljebb annyit ígérhet meg, hogy idejében szól a feleségének, ne felejtsen el gyászjelentést küldeni! Zavartan elköszönt, bár a legszívesebben rájuk csapta volna az ajtót. Nagy sokára megtörtént az átíratás, de ők ezt meg sem várták, már előbb birtokukba vették a portát, elvégezték a javításokat, a lomtalanítást, és beköltöztek, művelték a jókora kertet. A két régi, vacak, aprógyümölcsű almafát meg a madárcseresznyét kivágták és eltüzelték. Lassan múló félelmüket bizonytalanság váltotta föl, de a hót év alatt fokozatosan az is elpárolgott. Igaz, hét év nagy idő, azt tartják, hét év alatt gyökeres változáson megy át, egészen kicserélődik az ember. Kicserélődtek volna? Vagy a hegyilakók változtak meg? Egészen jól kijöttek egymással... A három közelebbi szomszédjával tartotta a legszorosabb kapcsolatot. Ősszel megtrágyázták a kertjét, tavasszal fölszántották. Özvegy Katka meg már csaknem rokonnak számított. De a távolabb lakók, vagy a teljesen idegenek is, akik egyenesen a Poľanára igyekeztek, gyakran megálltak a kerítése mellett, néhány szó erejéig, s elgyönyörködtek a hajdan puszta portában, melynek udvara, kertje kizöldült, s immár barátságos hangulatot árasztott.
