A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-08 / 45. szám
SZABADIDŐ Híres vadászírók Bársony István Amikor Bársony István (1855—1928) elérte életének "hetvenkedő" évfordulóját, azaz hetvenesztendős lett, az "Új Idők" szerkesztősége megkérte az írót, hogy írjon önmagáról. A vadászíró és természetbarátkéső őszi vasárnap este készülődött neki az írásnak, a számára szokatlan dolognak, hogy önmagáról írjon. A döcögve induló sorai aztán hömpölygő folyammá duzzadtak, és különösen az önvallomás vége felé buggyantak fel leikéből, szöktek napfényre költőien szép sorai a természetről. Kései nimródoknak bizony van mit tanulniuk tőle a természet muzsikájáról, de inkább sorai beszéljenek maguk helyett: "Nekem a természet a gondolatim számára is zenél. Ha magányos tűnődéseimkor belemerülök a természetbe, a lelkem a legcsodálatosabb dallamokat hallja. Kezdődik végtelenül finom és halk zsongással, amely messziről hullámzik felém, és keresztüljár, átszellemít, lenyűgöz; előkészít rá, hogy magával ragadhasson. Azután megszólalnak a misztikus szólamok; váltakozva csendülnek fuvolás dallamba, sohasem hallott zenekíséret mellett, amely a mindenségnek állandó, remegő sóhajtása. Mintha napsugarak citeráznának a levegő húrjain s a felhők csillanó üstökén." De milyennek látták kortársai Bársony Istvánt? Arról is vannak tárgyilagos adataink. Talán Gárdonyi Géza sorait érdemes idéznünk: "Nem ismerek jobb vadászt nálánál: megcselekszi ő mindazt, amit a világnak híres lövői: futó kocsin vagy vágtató lovon ülve lelövi a repülő madarat; kilövi a földobott pénzből a császár képét, a szilvából a magot; csak éppen hogy a testvére fejéről nem lő almát, mert ez már nem is úri embernek való ügyeskedés. " Az idézetet. Gárdonyi: A fecskék című elbeszéléséből ragadtuk ki, amelynek egy szakaszára még érdemes odafigyelni: "Fölillesztette a pörge, zöld vadászkalapot, és csettintett a kutyájának. Néhány perc múlva ott láttam délceg, nagy, erős alakját a kukoricás földek lejtőjén, amint lassú lépésekben, a kutyáját követve várta csőre a foglyokat." Bársony István középiskoláit Nagykárolyban és Szatmáron végezte, de számunkra érdekes, hogy egy ideig Pozsonyban volt joghallgató. Sok novellát és regényt írt, több mint negyven kötetéből legalább tizenöt a természeti leírás. Megfigyelései a természetről érdekesek, ámulatba ejtik a természetle írásokat kedvelő olvasót, ám vadásztörténetei kissé vontatónak, hosszadalmasak Node, Bársony Istvánt fogadjuk el annak, aki valójában volt: a természet tisztelőjét, imádóját és a természet igazságaiban gyönyörködő embert keressük benne. Hetvenedik évfordulójának ürügyén ezeket vallotta: "Látni, megérteni, hallani, érezni a természetet: ez az életem programja mindvégig." Élt még szép, tartalmas három esztendőt, a vele érző olvasói és közönsége gyászolva búcsúztatta a vadászirót. Motesíky Árpád Bársony István Pajtás Október második felében vaddisznóra hajtottunk a kesemyei erdőben, amelynek sűrű labirintjai a legjobb búvóhelyeket kínálták a mogorva "feketéknek". A kesemyi határ a régi Felsőmagyarországon van. Nyitraszeg felett, s az Legy kézben levő vadászterület magába foglalta a környéken a káptalani, a bélaudvamoki, meg a lóéi gyönyörű erdőket. Szarvasbőgés évadja után felszabadultak ezek az erdők a vaddisznóvadászatra is. Előbb nem zavarhattuk a nemes nagy vad nyugalmát. Sőt, még ilyenkor sem vadásztunk nagy erővel, mindössze négyöt vadász, meg néhány, a területeket alaposan ismerő vadőr és hajtó volt a készültségünk. A meghajtandó területek aránylag nagyok voltak; a hajtásokat tehát úgy kellett rendezni, hogy a vadászok messzire állottak egymástól; a jártabb vadforgók közelségében. Minden a legnagyobb csendben és rendben történt, úgy, hogy a szarvasállományt alig-alig nyugtalanítottuk. Amikor a vadászok a helyöket megkapták, hosszú ideig tartó teljes egyedüllétre lehettek elkészülve. Ráértek, hogy kipihenjék a meglehetősen hosszú utat, amelyet a kastélytól a keresnyei kapaszkodókig meg kellett tenniök. Az én állásom egy kiugró szürke sziklapárkány bokros tetején volt, ahonnan, a vadászszékemen ülve, elég jól szemmel tarthattam az alattam terülő sűrűség nyílásait. Azokon az ott átváltó vad elém ötölhetett. Tudtam, hogy a hajtás hosszú lesz és sokáig fog tartani. A nehezen járható terepen s a sűrű bozótosokban a hajtok csak nehezen haladhattak. Egymásra is folyvást ügyelniök kellett, hogy szét ne szakadozzanak, el ne tévedjenek. Halk füttyögetéssel, a fák derekának kopogtatásával jelezték a szomszédaiknak, hogy merre vannak. Nagy zajt ütniök nem volt szabad. A moszatoló, lassan közeledő neszezéstől a vackában heverő vad felkél, de megriadás nélkül igyekszik előle kiférni. Ilyenkor nem csörtet keresztül vakon mindenen, hanem szívesen keresi a már kitaposott vadforgókat (vadjárta ösvényeket), s azokon próbál szökni, csendben. De a vadászok éppen az ilyen forgók mellett várják valahol. A többi Diana istenasszony kegyétől függ. Amikor a társaim tovább mentek, minden neszt kerülve helyezkedtem el, és 30 A HÉT
