A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY A válóper simán lezajlott. A kíváncsi bírónő mintha elveszítette volna minden érdeklődését, gépszerűen ismételgette a ki tudja hányszor végigmondott szöveget. A felek rögtön aláírták azt is, hogy nem óhajtanak fellebbezni. Zsiga fejében megfordult ugyan, hogy nem illik ennyire menekülni ebből a házasságból, mert lehetett volna még rosszabb Is, de aztán észrevette magát. "Mi a fene, gondolta, ennyire vénülök, hogy nosztalgiázom?" Kati bezárkózott. Szomorú volt, s ki tudja, miért, eszébe jutott az apja. A néhai apja. Tavasz óta még a sírjánál sem volt. Az anyját is ha kétszer látta azóta. Még jó, hogy a testvére ott él Nemeslaposon, legalább nincs egyedül az anyja. "Ha nem hal meg olyan korán az apám, talán hozzá sem megyek Zsigához" — gondolta. Fázott. Érdekes, hetek óta egyfolytában fázik, mint a didergő király. Az októberi tél már évek óta megviseli. Október végére mindig beáll a fagy, jön a zimankós november, aztán a tavaszias karácsony... A város tele volt krizantémmal. Pompás virágok. A halálból, a pusztulásból is pénzt csinálnak, de micsoda pénzeket! Léptennyomon virágba botlik az ember, egyik szebb, mint a másik... "Az anyámnak is vihetnék valamit — futott át az agyán —, november ötödikén lenne a negyvenötödik házassági évfordulójuk, az apám meg már huszonkét éve halott... Most már én is magam vagyok, mint a mama. Hogy bírt ki a mama huszonkét évet? És én mennyit bírok ki?" Hirtelen megcsapta a virágok fanyar cédrusillata. Majdnem elsírta magát. Felötlött benne egy gyermekkori emlék. Apjának valami katonabarátja állított be hozzájuk. Fényes szárú csizmában, bricsessznadrágban, hófehér hajjal. Kati megrémült tőle. Nem tudta elképzelni, egy ilyen öreg ember hogyan lehetett az apja katonatár-SZERDAHELYI TAMÁS sa. "Ugye, papa, te soha nem fogsz megőszülni" — ígértette meg apjával, amikor Márkus bácsi eltávozott. Hát nem őszült meg, gondolta most Kati, és bűntudatot érzett, mintha ő hívta volna ki a sorsot apja ellen. Hirtelen erős vágyat érzett, hogy bemenjen egy templomba, a hideg és ódon falak közé, hogy letérdeljen, megpróbáljon imádkozni... Ha tud még. Tud még? Elkezdte magában a Miatyánkot, de elakadt. Már nem is emlékezett rá, mikor imádkozott utoljára. Egyszer talán, vagy tizenöt éve, Prágában. De akkor nyár volt, a týni templom ajtaja sarkig tárva, s olyan gyönyörű zene szüremlett ki az utcára, hogy be kellett mennie. Sokan voltak ott a hozzá hasonló őgyelgők, a templom kellemes hűvösében ő is leült az egyik mellékoltár térdeplőjére, összehúzta magát. Az ég felé kapaszkodó szürke oszlopok közt még apróbb akart lenni, mint egy bogár, hátha kitárja szárnyát és elrepül. El a zenével az egek felé, és akkor találkozik az apjával. Akkor megmondhatja neki, gyere vissza, szeretném, ha te is olyan fehér hajú lennél, mint Szabó Márkus bácsi... De csak a könnyeitől ázott át a térdén a ruha. Nem olyan könnyű bogárrá változni. Furcsa, gondolta, én folyton mintha menekülnék. Mintha valaki, vagy valami a nyomomban járna, nem hagyna megállni, megpihenni, én soha nem érkezem meg sehová, mindig úton vagyok. Ide, ebbe a városba is úgy menekültem. Sokáig azt hittem, végre megállhatok. De nem, menni kell. Rohanni. Megint a fanyar cédrusillat csapott az orrába. Hisz itt nincs is virág, villant át rajta. Körülnézett. Zsiga loholt mellette. — Lassíts egy kicsit — lihegte —, nem kell kirohannod a világból. Annyira nem nagy baj, hogy megszabadultál tőlem. Kati döbbenten vette észre, hogy Zsiga árasztja a krizantómillatot. De szerencsére visszatért a földre, eszébe jutott, hogy mindig is ilyen dezodort használt. Valamikor még ő szoktatta rá. — Mit akarsz még? — kérdezte szárazon. — Meghívnálak valahová egy pohárkára — mosolygott Zsiga —, nincs kivel ünnepelnem... Biztosan róla írták azt a nótát, hogy a mosolyodat el kellene ültetnem, gondolta Kati, ez mindig mindenen mosolyog... — Én most magam akarok lenni — mondta hangosan. —... az emlékeiddel? — Az emlékeimmel is. — Nem akarom, hogy mindenfélét ösz-18 A HÉT
