A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
ÉLŐ MÚLT 1. Dallos István (Mészáros féldomborműve) 2. Simek Viktor 3. Piros János bácsi Fotó: a szerzó és archívum ■ ■ r A ZSIBRICA TOVEBEN Baráti körben a nyitrai Híd Könyvkiadó szerkesztőiről: Dallos Istvánról és Mártonvölgyi Lászlóról beszélgettünk, melynek során megállapítottuk, hogy Dallos István (1901. december 26-án született) decemberben lenne kilencvenesztendős. Ugyan Nyitrán született, de a családi szálak a Zsibrica-hegy tövében fekvő Zsére falucskához kötik. Gyermekkorában ott töltötte a nyarakat, és sokat játszott barátaival a Zsibrica patak partján, amelyet az őslakosok a "zs" betűt elhagyva "Ibricének" neveznek. Bizony gyakran emlegette Dallos István, hogy akár zsérei is lehetett volna. Nagyon fiatalon indult az irodalmi, újságírói pályán. Már húsz évesen a Népakarat című lap szerkesztője volt, onnan aztán a Prágai Magyar Hírlap kötelékébe került, de közben más lapoknak is munkatársa volt. Cikkeket, tanulmányokat, verseket és novellákat írt, ámde szervezte a Zoborvidék magyarságának kulturális életét, hiszen a Szlovákiai Magyar Kultúregylet nyitrai titkára volt. Vezette az egylet hatalmas könyvakcióját, amelynek jelentős eredménye az volt, hogy a magyar falvak könyvtáraiba sok-sok könyv került. Közismert, hogy a vidéki kultúrélet szervezése mellett megszervezte a Híd Könyvkiadót, amely 1935-től folyamatosan tevékenykedett, még a Szlovák Állam idején is. Különösen a Magyar Album rendszeresen megjelenő irodalmi folyóirat jelentőségét tartjuk számon, amely a legnehezebb időkben is eljuttatta a magyar szót olvasóihoz. Miután majdnem minden lényeges dolgot elmondtunk a Híd Könyvkiadó szerkesztőiről, felmerült a kérdés, hogy vajon hol temették el Dallos Istvánt, aki életének utolsó szakaszában nagyon magányosan élt. Valaki a társaságból azt állította, noha feltételesen, hogy nyilván Zsérén hántolhatták el, mivel ott éltek rokonai. Néhány nappal a beszélgetésünk után Maga Ferenc Csemadok-titkár kíséretében Zsérén jártam, és nyomban tisztázni akartam a Dallos István sírja körüli rejtélyt. Elsőnek Simek Viktort, a zenei körökben ismert karvezetőt, tanítót (most a gímesi magyar iskola igazgatóhelyettese) és az utóbbi években festőként is bemutatkozott barátunkat látogattuk meg. Dallos István sírjával kapcsolatos felvételünkön bizony elgondolkodott, de aztán teljesen kizártnak tartotta ügyünket, mondván, hogy olyan eseményről, mint Dallos István temetése biztosan tudna, nem merülhetne el nyomtalanul az emlékezés feneketlen kútjában. Aztán témát váltottunk, és az énekkari mozgalomról beszélgettünk. Simek Viktor elmondta, hogy Zsérén újra megalakult az énekkar, egyelőre a női kórus próbál, de majd idővel kibővítik a karéneket férfi szólamokkal is. Simek Viktor egyébként gyermekkórust vezet Gímesen az iskolában és a nyitrai magyar főiskolások énekkarának is ő a karnagya. Mellékesen ecsettel örökíti meg a Zoborvidék népviseletét, képeinek főszereplői általában a nők, asszonyok, lányok, menyecskék és a mesésen színes, tarka ruhákba öltözött gyerekek. Szeptember 20-tól egy héten át a nyitrai kultúrközpont állította ki Simek Viktor képeit, amelyek nemcsak a szemet örvendeztették, hanem a lélek is kapott valamit. Az alkotó, tevékeny ember a napokban lesz ötvenesztendős, s a decemberi Zoboraljai Kulturális Napokon biztosain találkozunk énekeseivel és a festményekkel... Nem messzire Simekéktől, majdnem a temető bejáratával szemben áll Piros János bácsi háza. Bízvást alkalmas helyen kopogtattunk a sírhalom keresésének ügyében, mivel János bácsi síremlékeket készít, vagy ahogyan a Zoboralján mondják sírköveket, sírkereszteket gyárt. Az udvaron a mesterember munkájának nyomait — félkész, csiszolásra váró, sírköveket és egyéb szerszámokat láthattunk. A nyugdíjas, hetven felé közeledő Piros János bácsi értelmes, beszédes falusi ember benyomását keltette az első pillanattól kezdve. Dallos István neve hallatán felcsillant a szeme, még a sapkáját is levette a fejéről és gyér hajszálait igazgatta. Hangosan gondolkodni kezdett: Dallos István tollából, Dallos István... — idézett egy régi címet, vagy fejezetet a szerző egykori munkáiból, majd lehangolóan elmondta, hogy sírját Zsérén hiába keressük. Bizonyságul átvonultunk a temetőbe, sok-sok Dallos név bukkant fel a fejfákon, még Dallos István is volt köztük, de egy sem az általunk keresett író. Végigróttuk a sírokat, a régieket és az újakat is. A régi korhadt fakereszteket felváltották az új, modern, márványból, vagy más anyagból készült fejfák. A legtöbbjüket János bácsi készítette. A temető régebbi szakaszában találtunk egy-egy régi fakeresztet, amely a múltból maradt itt hírmondónak, és azt sugallta, hogy a nagyon messzi, távoli múltban hasonló fejfák alatt pihentek a halottak Zsérén, becsben és tiszteletben. A régi fejfára csak annyit véstek: D.G. — találgattuk talán Dallos Gábor, de a születési és elhalálozási évszámot nem tudtuk elolvasni. "Az utolsó fakereszf — jegyezte meg csendesen, és János bácsi egy frissen hantolt sírhoz kalauzolt bennünket, melynek fakeresztjéről leolvashattuk, hogy Vanyó Vazul nyugszik alatta, aki élt hetven esztendőt. János bácsi elmondta, hogy a fakeresztet Franciaországban készítették, mivel az alatta nyugvó hamvait francia földről szállították haza, ott élt haláláig... Nem folytattuk tovább Dallos István sírjának kutatását a zsérei temetőben, beláttuk, hogy rossz nyomon, vakvágányon haladunk. Végül is kiderült, hogy a nyitrai írót Felsőbodokon hántolták el 1972-ben, a Tapolcsányi járásban. Barátja Mártonvölgyi László tapintatosan úgy fogalmazott nekrológjában, hogy egy orvos barátjánál töltötte utolsó napjait, holott betegen az aggok otthonába vonult. A Nyitrán maradt könyvtárának tetemes részét a zúzdába irányították, kéziratai elvesztek, így tűntek el a magyar kultúra szorgalmas munkásának és harcosának szellemi kincsei. Az emlékezés kapcsán akaratlanul is felötlik Dallos István gondolata, amelyet a két háború közti időkben vetett papírra: "A hosszú alvás megdermeszti a magyar szellemet és a dermedtség után az elmúlás következne, mely nem válna dicsőségére sem az egyetemes magyar szellemiségnek, sem pedig kisebbségi magyar sorsunk irányítóinak." A temetőkertet, a halottak napján a Zsibrica tövében, végtelen virágoskertté varázsolták. A gyertyák fénye egybeolvad, és mint hatalmas szikra fénylik messzire. MOTESÍKY ÁRPÁD A HÉT 11
