A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
GONDOLKODÓ Másih történelem Az elmúlt másfél-két évben alig maradt idő az olvasásra, holott a jelzett időben számos olyan, eddig tiltás alatt lévő kézirat, könyv látott napvilágot, amelyek hiányát valahányan éreztük, amelyekre szükségünk volt — van —, hogy a szűkebb s a tágabb történelmi zajlást valós mivoltában lássuk, s közelítsük meg. Irodalmunk, s ezzel együtt nemzetiségi történelmünk fehér foltjai a közreadott munkákkal fokozatosan megszínesednek, az eddig meglévő hézagok feltöltődnek, s ami egyáltalán nem másodlagos szempont, e feltöltődós következtében minőségi átrendeződós is tapasztalható. Bizonyára sokan egyetértenek velem abban, hogy e feltáró munkában Turczel Lajos végezte el az első mélyfúrásokat. Már a Két kor mezsgyéjén című forrásértékű munkájában is sok, korábban ismeretlen vagy elhallgatott, föld alá kényszerített adatot hozott a felszínre. S nemcsak irodalmi vonatkozásban, hanem történelmi, kultúrpolitikai és nemzetiségpolitikai viszonylatban is. A nyugat, de a vasfüggöny hozzánk eső magyar régiói számára is, Janícs Kálmán és Duray Miklós nyugaton megjelent munkái tárták fel első alkalommal a nemzetiségi létezés — itteni életünk — mónységesen nyugtalanító állapotát. Irodalmunk — és történelmünk — legismeretlenebb korszakának sokáig az 1939—1944 közötti szakaszt tartottuk. Például Fábry Zoltán irodalmunk "harmadvirágzásából" ezt jószerével ki is hagyta. Merthogy "másodvirágzás" nem is volt. S móginkább "nem volt" 1945 és 1948 között! Amiként azt később Turczel Lajos feltárta, a helyzet mégsem olyan rossz, amilyennek a hatvanas, vagy a hetvenes években láttuk. A "néma évek" csak látszatra voltak némák. Mertföldreszorított állapotban is készültek művek — jó művek is! Turczel Lajos összegzése szerint mintegy 25-30 jó novella mellett ez az időszak olyan regényeket is hozott, mint Szenes Piroska Csillag a homlokán, Tamás Mihály Két part közt fut a víz, vagy Neubauer Pál A jóslat című műve. E feltárt, és az utóbbi évtizedben megjelent alkotások alapján állapította meg Turczel Lajos, hogy: "A fasiszta Szlovák Államban — ahol a volt kisebbségi lakosságnak körülbelül egy tizede ólt és a tucatnyi személyből álló írói közösség felét faji vagy politikai diszkriminációval elnémították — az irodalmi élet nagyon nehezen bontakozott ki. Úgy tűnt, mintha a folytonosság és a fejlődés megszakadt volna, de — amint azt Győri Dezső Emberi hang című poémája, Szalatnai Rezső és Peóry Rezső antifasiszta publicisztikája tanúsítja — az összezsugorodott irodalom, »peremirodalom« erkölcsileg imponálóan helyt állt." Ugyanakkor azt is megállapítja — s ezzel is szembe kell nézni —, hogy "1945-ben, a háború befejezésekor, Csehszlovákia határainak helyreállításakor a megrendült folytonosság gyorsan visszaállhatott volna, de akkor azt a kollektív jogfosztottság tette lehetetlenné." Valóban, hosszú ideig úgy látszott, hogy az 1945-1948-as éveknek "nincs" irodalma. Abban az értelemben, hogy nincsenek olyan alkotások, amelyek ezekben az években keletkeztek volna. Egyetlen kivételt ismertünk, mégpedig Fábry Zoltán A vádlott megszólal-ját. Iritálta és iritálja mindmostanáig a szlovák értelmiséget Fábrynak ez az igaz dolgozata. A későbbiek során — elsősorban Tóth László és Molnár Imre kutatásainak eredményeként — kiderült, hogy A vádlott megszólal nem áll egyszál magában; ott van mellette — időben talán előtte is — Szalatnai Rezső befejezetlen memoranduma És tovább, ami feloldja és egyben cáfolja is az "összezsugorodást" és a "peremirodalmat", az a Mint fészkéből kizavart madár... című gyűjtemény — ugyancsak Tóth László és Molnár Imre feltáró munkájának az eredménye —, amely önmagában is azt bizonyítja, hogy a "hontalanság évei" alatt is működött a "felvidéki szellem". Amit itt föltártak és egybefoglaltak — vers, próza, napló — történelem, irodalom és kordokumentum; létezésünk folytonosságának immár letagadhatatlan és megmásíthatatlan bizonyítóka. Meglehet, a finnyás olvasó félreteszi ezt a gyűjteményt, mert olykor megdöccen a vers ritmusa, a rímek sem csengenek mindig mívesen, s a levelek, naplók szövege sem úgy "irodalom", ahogy azt a mai igényes olvasó kívánná, ám adöccenők, ragrímek, stilisztikai botlások mögött olyan mélységesen mély emberi tragédiák bontakoznak ki, amelyek csak az apokalipszishez mérhetők... Amikor ezeket a leveleket, emlékezéseket, verseket olvastam, teljes valóságában újraéltem azoknak az éveknek minden rettegését, megaláztatását és embertelenségét. Mert azokat a borzongató havas estéket és éjszakákat nem is lehet kitörölni a tudatunkból. Főleg, ha megidózósük ilyen sorokhoz kötődik: "A Géza azt mondta, anyám, ugorjunk a vonat elé, de mink azt terveztük, hogy elvágjuk ereinket, de nem tudtuk, mert Gézáét egyikünk sem akarta elvágni..." Vagy: "Amikor megérkeztünk, úgy válogattak bennünket, mint a marhákat a vásáron, kinek melyik tetszett, azt vitte el." És tovább: "Az elhurcolt családok senkivel nem beszélhettek, senkitől el nem búcsúzhattak. Köbölkúton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelőtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt." A párizsi "bóketárgyalásokon" V. Clementis ezt a nemzetiségi kérdés "új rendszerének" megoldásaként tüntette fel. Persze, most nem erről/vagy nem csak erről van szó. Fianem arról, hogy egy nép vagy népcsoport önszerveződése akkor sem szakítható meg, ha olyan embertelen helyzetbe kényszerítik is a hatalom tébolyával, amilyen helyzetbe mi kerültünk a "hontalanság évei" alatt. A felsorolt idézetek és dokumentumok ezt ma már megmásíthatatlan erővel és hitelességgel bizonyítják. GÁL SÁNDOR A HÉT 5
