A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
EGY ÉS MÁS Mostanában itt is, ott is felbukkan egy-egy írás — főleg a szlovák sajtóban — a szabad orvosválasztásról. Többségükben a tanácstalanságról és a nemtudom-ról szólnak. Ezért aztán magam jártam utána, hogy mennyire szabad és kinek szabad, és kit lehet választani? Megtudtam, hogy az egészségügy és a szociális biztosítási rendszer megreformálásának és teljes átszervezésének része ez az intézkedés, amely szerint: — a szabad orvosválasztás a kölcsönös bizalmon alapul, mégpedig az adott egészségügyi körzeten vagy rendelőintézeten belül választhatunk: kezelő orvost, gyermekorvost, nőgyógyászt és fogorvost. — évente legfeljebb két esetben változtathatunk orvost, mindig az év-, illetve a második félév elején, — ha a kezelő-, vagy lakhely szerinti körzeti-, vagy munkahelyi orvosunkkal elégedettek vagyunk, akkor nem kell semmit tennünk, automatikusan maradunk nála, — magunk dönthetjük el, hogy a szakorvosok közül melyik sebészt — sérülés esetén —, melyik szemorvost, bőrgyógyászt — főleg nemi betegségek gyanúja esetén —, melyik pszichiátert vagy genetikust választjuk. Hozzájuk körzeti orvosi beutaló nélkül mehetünk. — körzeti orvosi beutaló kell viszont a többi szakorvoshoz, de egészségügyi körzeten belül, vagy rendelőintézeten belül, magunk dönthetjük el, hogy melyiket keressük fel. — a szakorvos kiválasztása esetén is érvényes, hogy évente csak kétszer "vándorolhatunk", és mindig az év, illetve a második félév elején kell a változtatást végrehajtani. Ilyenkor egyszerűen bejelentkezünk a kiválasztott orvosnál. — az orvos nem köteles mindenkit elfogadni, ha már amúgy is sok a betege, akkor visszautasíthatja az újabb jelentkezőket. Dióhéjban, a teljesség igénye nélkül, ezt kell tudnia a betegnek, az állampolgárnak, a szabad orvosválasztásról. Ez volt tehát az egy. És most lássuk a mást: Dr. Fegyveres Margit körzeti gyermekorvossal szépen sorba vesszük a kiadott elvek mindegyikét. — Azt írják — mutat a papírra a doktornő — , hogy a szabad orvosválasztás alapja a kölcsönös bizalom. De ahol csak a beteg választ, ott hol marad a kölcsönösség? Mint gyermekorvos, azért is kétkedéssel fogadom ezt a rendeletet, mert a gyermek érdekeit sokszor nekem kell megvédenem a szülővel szemben. Előfordul, hogy délelőtt itt járnak nálam, tüdőgyulladása van a gyereknek, ágyba parancsolom, és délután találkozom velük a cipőboltban. Most ki a jó orvos? Kit a szabad orvosválasztásról fognak választani a betegek? Azt az orvost-e, aki az ilyesmit szigorúan szóvá teszi, vagy azt, aki szemet huny? Vannak betegségek, amelyeket nem lehet fél év alatt meggyógyítani, ha közben a beteg elkezdi a vándorolást, akkor méginkább elhúzódik a gyógyulása! Kinek jó ez? Szerintem nem a szabad orvosválasztást, hanem a családi orvosi rendszert kellett volna bevezetni. Ez nem szabad orvosválasztás, hanem humbug, ha szabad ezt a szót használnom. Ez korlátok közé szorított szabadság! És arról miért nem beszélnek, hogy a betegnek kötelessége is van?! — Azt hiszem, hogy itt még mindig kísért a múlt, a betegnek joga van szabadon orvost választani, ahogyan a múltban mindenkinek joga volt a munkához. De hogy dolgozni kötelesség is, azt bizony sokan, sok helyen elfelejtették... — Mondok egy példát: A múltkor éjszakai ügyeletes voltam. Nagy a körzet. Telefonon is kihívnak éjszaka egy-egy beteghez. Súlyos epegörcsei voltak. Azonnal kórházba szállíttatom, mentővel. A kórházban infúziót kap, és állapotára való tekintettel bentfogják. De ő inkább aláírja, hogy saját felelősségére távozik. A mentő hazahozza. Még mindig éjszaka van. Fél órával a hazaérkezése után újra kihívnak, hogy most már beleegyezik a kórházi kezelésbe, mert nagyon rosszul van, vitessem ismét be. Hogy ez mi pénzbe kerül, az nem érdekeli. Mert ingyenes. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy ingyenes! Valamikor akkór lett elhibázva az egészségügy dolga, amikor az ingyenes orvosi ellátást bevezették. Nem a szabad orvosi ellátás fogja megoldani az egészségügy problémáit! Vannak örök vándor betegek. És vannak gondatlan betegek. Sok mindenre tanítottak minket az elmúlt negyven óv alatt, de arra, hogy a betegnek kötelessége mindent megtenni a gyógyulása érdekében, arra nem tanítottak sem az iskolában, sem az újságokban. Mint a vizslák, úgy járjuk a környéket a gyermekbénulás elleni vakcinával, hogy hol tűnik fel egy vándor család, egy-két vagy több beoltatlan gyermekkel. Mert bizony, nagyon sok szülő felelőtlen. Azt szoktam mondani, hogy ha a gyermek 15 éves koráig túléli a szülője beavatkozásait, vagy be nem avatkozásait, akkor nagy baj már nem érheti. Számtalanszor előfordult már, hogy levettük a vért, a vizeletet, elküldtük laboratóriumi vizsgálatra, de az eredményre már nem volt kíváncsi a beteg. Mi lesz ezekkel a betegekkel azután? Hány helyen vetetnek majd vért és vizeletet? Szerintem kell a pallér a szülő mellé, aki figyelmezteti, hogy kötelessége egészségesnek felnevelni a gyerekét! A fentiekben természetesen nem a rendes, gondoskodó, óvó szülőkről beszéltem. Szerencsére ők vannak többségben. Ez volt hát a más. Tudom, ha a rendelőkben várakozó betegeket kérdezem, ők megint más véleményen lettek volna. Én eddig is csak azzal az orvossal kezeltettem magam, akihez bizalmam volt. S hogy mindig megkaptam a megfelelő ellátást, annak bizonyítóka, hogy még egyszer sem haltam meg. Hálapénzt sohasem adtam, virágot viszont annál többször. Elégedetlen az orvos, és elégedetlen a beteg. S mindehhez van egy kusza, semmit meg nem oldó rendelet. De már készül — legalábbis így ígérik — az új társadalombiztosítási rendszer. A jó ég tudja milyen lesz! Meggyógyítja majd a beteg társadalmat? Csak nehogy mi, állampolgárok roppanjunk belel FISTER MAGDA
