A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-18 / 42. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Amikor tavaly szeptember táján azon gondolkodtam, hogy nekivágjak-e ennek a "másik történelemnek", nem az volt számomra az alapkérdés, hogy lesz-e mit írnom, hanem, hogy az elszánás mellé odakapcsolódik-e a kitartás; a hétről hétre elvégzendő penzum folyamatos teljesítése. Hogy lesz-e annyi belső fegyelem, ami a köröttem zajló események nyomán odakényszerít az íróasztalhoz, az íráshoz. Mert vannak időszakok, amikor már nagyon nem szeretek írni. Van, amikor, ha elibém teszem a tiszta papírlapot, összerándul a gyomrom. Azt hiszem József Attilának is valami ilyenféle érzésekből— élményekből született meg az a verssora, miszerint "amikor verset ír az ember, nem írni volna jó". De — fegyelemmel, elhatározással — ezeket a belső taszításokat vissza lehet szorítani, s ilyenkor az ember kicsinyke győzelmeket arat — önmaga felett. És e kicsinyke győzelmek mentén araszolgat előre hétről hétre. Télből a tavaszba, aztán a nyár mentén az őszbe — idáig, szeptemberig. Innen nézvén aztán már — visszafelé — belátható az a terep, amelyet bejárt az ember és kezében a toll. Ugyanis így szeptember táján mintha minden meglassulna körülöttünk és bennünk. Meglehet, a lassú érés nyomán, ahogy a természet elvégzi belül és kívül — évezredes ritmusának pontosságával — a maga munkáját. Vagy ahogy elvégezteti — velünk és általunk. Mert a természetben a történések nem kétirányúak; ami itt folyik, még ellentmondásaiban és ellentmondásaival együtt is pontos és látható irányba halad. És semmi, de semmi nem vész ell Amit a természet létrehoz, valamilyen módon felhasználható, hasznosítható. Tudom, ez nem valami korszakalkotó új felismerés, nem is azért írtam ide, hanem azért, mert valahogy az elmúlt évtizedek öncélú szelekciója ezt a valahai tudást és felismerést kilúgozta belőlünk. Apáink, nagyapáink számára ezek a tények a hétköznapok gyakorlatában követték egymást. Másként nem is lehetett; másként, azt hiszem, élni sem lehetett. Amit átvettek a természet körforgásának teljességéből, pontosan igazodott e körforgás törvényeihez — s ez sem mellékes —, annak ritmusához. Mostanra azonban ez az egykor-volt természetes ritmus megbomlott. A műszaki haladás, napjaink szupertechnikája, sok mindent feleslegessé tett abból, amit korábban folyamatosan alkalmaztak és hasznosítottak. És ennek következtében sok minden védtelenné és kiszolgáltatottá változott. Föld, növény, állat egyaránt. De legfőképpen maga az emberi Még akkor is, ha ezt nem hajlandó tudomásul venni. Persze, ezzel a maga készítette csapdát még nem kerülte ki. De most nem erről — vagy nem csak erről — van szó, hanem a hétköznapokról. Azokról a történésekről, amelyek függetlenek a széthulló államszervezetektől, a polgárháborúk iszonyatától, a kitudja hányszori újrarendezések politikai imamalmainak pörgésétől és egyéb szeparatista humbugtól. Mert mindezek mögött van egy másik európai földrész is, amelyet ezek az ember által létrehozott embertelenségek — bárha óriási károkat okoztak benne — teljesen tökretenni mégsem bírták mindmáig. Szóval van itt egy olyan kontinens is, amely nem az ember eszejárása szerint működik. De nem áml Nemrégiben láttam a gólyákat, csapatokba verődve készülődtek a nagy útra. Számukra nemhogy országhatárok nincsenek, de két földrész a jogos hazájuk. (Azzal együtt, hogy mi ebben a tenyérnyi Szlovákiában már szinte csak megtűrt állampolgárok lehetünk, csodálhatjuk a gólyák polgári öntudatát és két földrésznyi biztonságát.) Szóval azt is mondhatnám, hogy a költés, a fiák fölnevelése után vakációzni mentek — otthonról haza. Ugye milyen egyszerű ez?! Annyira egyszerű, hogy nagyságát, nagyszerűségét szinte már észre sem vesszük. S ezzel az egyszerű és észrevétlen, belülről sugarasodó erővel és szépséggel színesednek például az almák, a körték; pattan meg a dió zöld burka, s még a hajnali köd is így terül rá az érő kukoricásokra, vagy az erdős dombhátakra. Szeptemberre ez a "másik kontinens" — bárha ez is ugyanaz az Európa — megcsendesedik, mert célba ért. A gólya- és fecskefiak felnőttek, megérett a búza, az árpa, röviden: a növény- és állatvilág társadalma teljesítette a maga feladatát. Az emberek Európája, az emberek társadalma ezzel szemben új stációkba kényszerül a maga-szervezte kálváriákon... Távolról, mondjuk a Csereháti dombság nyugalmából és magaslatairól ez a kettősség, ez az összeegyeztethetetlennek tűnő kétirányú mozgás látható. A józan értelem számára, a holnapi esélyeket latolgatva — még a mi kisebbségi esélyeinket is ideértve — a természet példája és örökös demokráciája jelenthetné a reményt. Sajnos, a politikai és hatalmi mámorban, vagy butaságban tobzódó vezérek és vezérkék csak a pártirodák és a parlamentek falain belüli világot ismerik... Amikor az imént azt mondtam, hogy semmi sem vész el abból, amit a természet létrehozott, s hogy abból minden hasznosul, vagy hasznosítható, akkor abban az is benne volt, hogy az emberi társadalomban ez nincs így. Nincs így, mert, sajnos, azt is elpusztítjuk, amit pedig hosszú időn át meg kéne tartanunk. Mondjuk azt a felismert tudást és értékrendet, amelyet a természet harmóniája adott az embernek, az emberiségnek. De nem ezt tesszük, nem ezt, hanem ennek lerombolását. Hát ezért vannak aztán olyan időszakok. amikor nagyon nem szeretek írni... GÁL SÁNDOR 4 A HÉT
