A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
SZABADIDŐ — Maga nem Jimmy Wellsl — förmedt rá a másikra. — Húsz óv nagy idő, de ahhoz nem elég, hogy a sasorrból pisze orrot csináljonl — De arra néha elég, hogy a becsületes embert bűnözővé tegye — mondta a magas férfi. — "Selyem Bob", maga tíz perc óta őrizetben van. Chicago úgy vélte, hogy maga esetleg benéz mihozzánk, és sürgönyzött, hogy egy kis beszéde lenne magával. Most pedig szép nyugodtan velem jön. Rendben? No látja, ezt okosan teszi. Nos, mielőtt az őrszobára kísérném, itt ez a levél, megkértek, hogy adjam át magának. Itt a kirakat előtt elolvashatja. Wells rendőr küldi. A Nyugatról érkezett ember olvasni kezdte a kis cédulát. Eleinte nyugodtan tartotta, de mire a végére ért, kissé remegett a keze. A levél csupán néhány sorból állt: Bob, a megbeszélt helyen pontosan ott voltam. Amikor a gyufa lángjánál szivarra gyújtottál, felismertem annak az embernek az arcát, akit Chicagóban köröznek. Nem vitt rá a lélek, hogy én magam tartóztassalak le, inkább hívtam egy polgári ruhás detektívet, hogy tegye meg helyettem 6. Jimmy Arcok félhomályban ÖDÖN Ödön arca olykor teljesen homályba merül, sőt, sokszor megesik ez az egész alakjával: bizony eltűnik ő néha a (al)világ, tehát e sorok írója elől is, hol egy évre, hol kettőre: ilyenkor vagy börtönben ül, vagy kórházban fekszik, vagy csak kitiltották ót Pozsonyból: gondolom ebből a néhány sorból is kiviláglik, hogy minimum "gyanús" alak ő. De ha szabadon és egészségesen itt mászkál is a pozsonyi utcákon, akkor is sok körülötte a rejtély: senki sem tudja, hol lakik, mit dolgozik, miből ól, illetve azt mindenki sejti, hogy nem dolgozik sehol. És nem csak most, amikor “divat" lett a munkanélküliség, nem dolgozott ő akkor sem, amikor a "közveszélyes munkakerülóst" büntették, hiszen sokszor épp ezért csücsült börtönben. Persze nem csak ezért, legtöbbször a gyerektartás mulasztása miatt, s valószínűleg más is van a rovásán, amiről ón nem tudhatok. (Pedig nagyon régen ismerem őt, még a boldog komáromi időkből; mint pehelysúlyú bokszolót ismertem meg, a gimnázium tornatermébe jártak edzeni, egyszer alaposan orrba is ütött, de ezt már visszakapta.) Különben aprócska, ötvenkilós emberke, de fürge mint a gyík, még most, hatvanegy éves korában is. Amikor jó egy esztendő után újra találkoztam véle, nem volt túl fürge: keze-lába gipszben, két mankóval járt, de komikus manóarca vidám volt, vigyorgó: — Te rongyos élet, toprongyos életi — kiáltotta felém énekelve. Valahová siettem, sokat nem beszélgethettünk, csak annyit tudtam meg tőle, hogy egy autó ütötte el, valahol a vásárcsarnok közelében. Most itt ül nálam a lakásomon, kezéről, lábáról már lekerült a gipsz, és beszól, beszól, nem áll be a szája, gondolom ezt az a vörösbor is okozza, amit "vendégségbe" hozott, s aminek már több mint a fele hiányzik. — Tulajdonképpen miért hív téged Pozsonyban mindenki cseh magyarnak (cseszki magyarnak)? — kérdezem. — Nagy sora van annak, pajtás, elmeséljem? — Csak a lényeget! —vágom rá ijedten, az órámra pillantva. — Jól van. Azt tudod, hogy komáromi vagyok, a komáromi fómolnár fia, apámat agyoncsapta a malom koszija, hatvanéves korában, egy nappal a nyugdíjazása előtt. Darabokra szaggatta őt. Vége lett a jómódnak, ón elszegődtem inasnak a hajógyárba, hegesztő lettem, tizennyolc éves koromban megnősültem, és irány Csehország, Karlovy Vary. Ott mindjárt kaptunk lakást, az első lányunk is hamarosan megszületett, azután a második, végül a fiunk. — Tehát ott tanultál meg csehül... — Magyarul és szlovákul meg elfelejtettem. — Magyarul még elég jól beszólsz. — Biztosan azért, mert ez az anyanyelvem, félre volt raktározva a fejemben, míg csehül meg szlovákul kellett gagyognom, ezt a két nyelvet olyan szépen összegabalyítottam, hogy már azt sem tudom, mikor beszélek csehül, mikor szlovákul. Hát ezért lettem "cseszki magyar". Érted? — Értem hát! Miért beszólsz úgy, mint valami régebbi csehszlovákiai magyar költő? — Néha olvasom a verseiteket... — Jó, fejezd be! Későn van. — Hát kérlek, jártam én hegesztőként, egy cseh szerelőcsoporttal előbb ezt az országot, azután egész Kelet-Európát, sőt, később még Ázsiát is. Hogy mást ne mondjak Srí Lankában is dolgoztam. Évente legfeljebb egyszer látogattam meg az asszonyt Karlovy Varyban. Persze a fizetésemet megkapta. Méghozzá nem is keveset abban az időben. De úgy látszik, a pénz nem minden...! — Ezt már sokan mondták. — Egyszer, amikor váratlanul érkeztem haza, mégpedig csak innen a szomszédból. Lengyelországból, az asszony nem engedett be a lakásomba. Kikiáltott az ajtón, hogy fel is út, Je is út, majd a bíróságon találkozunk. Ó már megindította a válópert. — S te... — Nem sokat csesztem rál Tele voltam akkor pénzzel, eljöttem ide Pozsonyba, no de a pénz nem sokáig tartott, és ón elkezdtem gurulni. S gurulok mostanáig. — Elváltatok. — Természetesen. Ott sem voltam a válóperen, a beleegyezésem nélkül is elválasztottak. — S te belenyugodtál... — Volt még egyszer egy utolsó feldühödósem: Elindultam Karlovy Varyba, hogy jól megpofozom a volt feleségemet, de csak Prágáig jutottam el, ott elfogyott a pénzem. Döntenem kellett, hogy menetjegy nélkül "potyán" pofozkodni megyek-e, vagy visszajövök Pozsonyba. — Te Pozsonyt választottad, igaz? — Amint látodl Azóta is itt élek. Míg újra ki nem tiltanak innen...I — Elfogyott a borunk... — El. Zs. Nagy Lajos Nagy Zoltán illusztrációja A HÉT 31
