A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
Fotó: KRASCSENITS GÉZA FOLYTATÁSOS REGÉNY nyéknek, ilyen lábbal. Kölönc lesz a család nyakán. Érezte, hogy Rasztyo meg Orsi mímelt jókedve mögött jéghideg rémület szorong. Fanni nézte, amint az ablakon túli kinti világra végleg rátelepszik a sűrű homály. Csak akkor vette észre a férfit, amikor megérintette a kezét, majd odanyúlt érte és meleg tenyerébe fogta. Fanni meglepődött, s bár látásból ismerte, hiszen elsuhant előtte néhányszor a folyosón, ám a nevét a fehér köpenyén lévő kitűzőről olvasta el. Dr. Stanislav Šimák. Az orvos fogta a kezét, nem szólt semmit, csak mosolygott. Fanni számára az egész rendkívül kínos s egyben nagyon kellemes volt. E két érzés furcsa reakciót váltott ki belőle. Mosolyogni kezdett ő is, s közben eleredtek a könnyei. Négy hét után most sírt először. — Maga nagyon szomorú — szólalt meg a férfi, s még mindig mosolygott. — Nekem még fel kell nevelnem a lányomat — csúszott ki Fanni száján. — ? — Ilyen lábbal? A férfi felkacagott, ám érezni lehetett, hogy mímeli a nevetést. — Magának nem szabad ilyesmiken törnie a fejét... Tudja mit? Beszéljünk másról... — Félek, hogy örökre nyomorék maradok, s abba kell hagynom a hivatásomat. — No és, attól még ember maradhat, nem? Fanni tanácstalanul felhúzta a vállát. — Akkor árulja már el, mivel foglalkozik... Meglepte a kérdés, egy kicsit tolakodónak érezte. "Hiszen benne van a kórlapomban" — gondolta, de aztán belevágott a közepébe: — Tudja ón magyar vagyok... — Igen?... — Nemzetiségi vonalon dolgozom. Egy lapnál... — Az Új Szó-nál? — Nem, az Esti Szó-nál. Riporter vagyok... — Vagy úgyl Most már emlékszem. Maga volt az, akit szolgálati úton ért a baleset. — Az Új Szó-t említette... olvassa netán? — kérdezte Fanni bizonytalanul. — Én egy szót sem tudok magyarul, csak ezt az egy lapot ismerem, mert a kollégám gyakran olvassa. E rövid párbeszéd után ismét kínos csend következett. Fanni agyán vógigsuhant, hogy hülyeség volt rögtön az elején ilyen akkurátusán bejelenteni, hogy magyar. Mintha előre ki akarta volna fogni a szelet a vitorlából. Ösztönös megnyilatkozás volt. így nagyobb az esélye, hogy a jelenlétében nem ócsárolják a fajtáját... De fontos ez itt? Hiszen kitűnően beszél szlovákul. — Hja, a magyarok! Maga talán meg tudja magyarázni, miért nem tanulnak meg szlovákul. Az öregeket úgy ahogy megértem, de a fiatalabbja... Nekik jó így? A kezem alatt volt néhány magyar medikus... — Azért csak megtanultak szlovákul? Nem? — vágott közbe Fanni. — Igen, de egyszerűbb lett volna, ha az elején nem kellett volna még a szlovákkal is gyötrődniük... Meg aztán itt vannak a betegek... Fanni ezt a szöveget kívülről ismerte már, s bár a férfi hangja semmilyen rosszindulatot nem sejtetett, mégis ingerelte. Ösztönösen ki akarta húzni a kezét a férfi tenyeréből, de ő nem hagyta, ránézett, és ismét mosolyogni kezdett. Volt a mosolyában valami kellemetlen puhaság, mímelt kedvesség, mindenáron való tetszeni akarás és egy csipetnyi eszelős vigyor is. Fanniból mindez nem csekély viszolygást váltott ki, mégsem tudta róla elfordítani a tekintetét. Visszamosolygott rá. — Nos? — szólt a férfi. Fanni megpróbálta megmagyarázni neki, hogy nem ilyen egyszerű a dolog a szlovák nyelv elsajátítását illetően, mert sok olyan község és város van Dél-Szlovákiában, ahol nagyon jól el lehet boldogulni a szlovák nyelv ismerete nélkül is, de ez még nem jelenti azt, hogy a magyarokban nincs meg az igény megtanulni... Miközben beszólt, érezte, az orvos figyeli, s ez megzavarta. Két szó között egyszerűen becsukta a száját. — Nem kétlem, hogy maga ehhez jobban ért. Folytatjuk legközelebb, jó? — mondta, s elengedte Fanni kezét. — No viszlát! S aztán ne legyen szomorú. Négy hót után most fordult elő Fannival először, hogy kilépett kórházi inkognitójából. Megállapította magában, hogy az orvos, dr. Simák egy cseppet sem rokonszenves, mégis vonzó férfi. Páciens volt, eset, s most dr. Simák ezzel a beszélgetéssel ismét emberré léptette elő. Goldschmidt remek orvos, de csak a lába érdekelte. Hogy néha a lelkét is meg kellett volna simogatnia, az eszébe sem jutott, vagy nem volt rá ideje. (Folytatjuk) A HÉT 19
