A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
SZABADIDŐ Martin Giiar: • • Üzemzavar Lila színű villámlás hasította ketté az éjszaka egét, s a magasból vörösen izzó szikrák hullottak a környező tájra. Az energiaközpontban történt robbanás szörnyű moraja nem egészen másodpercnyi idő alatt érte el a várost. A nagyváros százezernyi lakója megmerevedett, annyira megdermesztette őket a hirtelen beállott sötétség. Mielőtt pánik tört volna ki — fél perc sem telt bele —, máris rákapcsolt a központ tartalékrendszere, hogy a hatalmas üvegvezetéken át energiát szállítson a városba. Az ólet fokozatosan újra beindult, a kedélyek megnyugodtak. A RON típusú biorobot-főnök fogta a feketedobozt. Ez tartalmazza a magasfeszültségű villamosvezetók folyamatos karbantartásáról szóló adatokat. Sehogy sem tudta felfogni, mi lehet az oka, hogy az üvegcsövek mentén háromszor egymás után üzemzavar történt. Hogy a karbantartás menetében történt volna a hiba, nem lehetett bizonyítani. — Eridj a dolgodral — utasította RON az alárendeltjét. Ó maga meg odaült az E-hálózat vezetőjének a pultjához. Beprogramozta az állomás működését arra az időre, amennyit előreláthatólag kinn kell töltenie a helyszínen. RIN — egyike a néhány kulcsfontosságú biorobotnak, akiket azért szerkesztettek, hogy technikailag biztosítsák a város működőképességét — elindult az üveg panelekkel kirakott ösvényen a "VONAL"-hoz. A felkelő nap sugarai a toronyházakról visszaverődve meg-megvillantak a hátán. Gyors léptekkel tartott a helyszínre, a Meteorológiai Állomás kupolájához. Az állomás forgatható lencséi forró alacsony frekvenciájú vörös sugárnyalábokat lövelltek a közelgő felhőkre, így biztosították az óriásvárosnak a derült égboltot. Aztán folytatta útját a harmatos fűben, s hamarosan egy mély ároknál találta magát, amelynek alját már feltúrta néhány karbantartó robot. A spirálisan kígyózó üvegvezetók mentén haladtak. A csövek halványan villogtak, amint üvegfalukon átütött a néhány százaléknyi energiaveszteség. RON megállt a baleset színhelyén. A vezetéknek azt a szakaszát kiiktatták, a tartalék energiakört kapcsolták be. Ahogy nézelődött, nyomokat pillantott meg. Különöseknek tűntek. Se nem emberi, se nem valami roboté. Állató? Követte, amerre a fűben a 30 A HÉT nyomok vezettek, a csupasz helyeken pedig a tökéletes szimatjára hagyatkozott. A nyomok frissek voltak. Aki az E-hálózatot szabotálta, még nem lehetett messze. A tettes itt lehet a közelben. Hirtelen gallyak roppanása hallatszott, s az egyik sűrű bokorból egy kicsi lányka tipegett elő jókora követ szorongatva a kezében. Ijedtében leejtette. — Szia, bácsil RON meglepődve nézte a lányka sűrű, aranyszínű hajtincseit, a mintegy hatesztendős gyerekember apró kacsóit és a bokáig tűrt tórdharisnyáját. Szolgálati ideje alatt ritkán került kapcsolatba emberekkel, gyerekeket meg csak most látott először. Az utóbbi húsz esztendőben ritkaságszámba ment a gyerek. — Mit keresel itt? — szólt rá. Látta, hogy a kicsi mennyire megszeppent mély hangjától, ezért magasabb, barátságosabb hangszínre váltott. A lányka ijedten próbálta odább tolni lábától a kompromitálló követ, de sehogy sem ment neki. Erre elpityeregte magát, és maszatos öklével szaporán törülgette könnyeit. — Én... én csak játszani akartam... — Ezért dobálóztál a kővel? — Mert senkinek se kellek, még az iskolában sem, hát unatkoztam. RON az ölébe vette a kislányt, odaszorította széles mellkasára. — Éhes vagy, ugye? — Ühüm — bólogatott. — Elmegyünk egyelőre hozzám. Útközben majd mindent elmesélsz. A kislány — látva, hogy ez a bácsi nem is haragszik — karjait a nyaka köré fonta, aztán megeredt a nyelve is, és összehordott hetet-havat. — Tudod, bácsi, ón már nagy vagyok. Nem kell óvodába járnom a kicsik közé. Már iskolás vagyok. Tegnap voltam először az iskolában, csakhogy az az undok számítógép nem akart beengedni, merthogy nem egyezik a kártyámon a kód... De hát ón akkor is jogosan voltam ottl Ezért sírdogáltam is egy kicsit, aztán eljöttem ide játszani. Tetszett, ahogy ez itt búg és szikrázik. A kártyámat meg elveszítettem, hát nem mertem viszszamenni az intézetbe, mert féltem a főrobottól... és éhes vagyok... Sajnálkozott RON — már ahogy egy robot képes erre, mert arra gondolt, hogy a gyerekek már régtől nem élnek együtt a szüleikkel, mint hajdanán. Anya-robotok nevelik őket az intézetben már pid koruktól fogva. A kényelem, a szórakozás és a fontos munkájuk miatt az emberiség lemondott gyermekeik neveléséről, a gépek gondjaira bízta őket, amelyek megbízhatók és nagy teljesítményűek ugyan, de nincs bennük élet és érzelem. A kislány jóllakott, aztán a melegben, a kényelmes karosszókben összekuporodott és elaludt. RON felhívta a Tájékoztatási Központot. Tényleg eltűnt egy kislány a Nyugati Intézetből. Tegnap elment az iskolába, de a program hibás adatai miatt a számítógép nem fogadta be, s azóta is keresik. Közölte a hírt, hogy megtalálta a kislányt. Vállalnia kellett, hogy a kicsit elviszi a személyszállítás első vonaláig, ahol majd átveszi tőle a nyomozócsoport embere. Nagyot sóhajtott, ahogy megszakadt az összeköttetés, aztán nehéz szívvel felébresztette a kislányt. Kiléptek a nagyvárosi meleg reggelbe. A felhőkarcolók villogó ablakai a szivárvány minden színében játszottak, az utcákon hemzsegett a sok jármű. Halk búgásuk közepette a gyalogjárón eljutottak a személyforgalmi állomásra. — Bácsi, maradj még velem, te jó vagy, azok a robotok mind buták. Nem akarok visszamenni — könyörgött feléje nyújtott karokkal. — Majd meglátogatlak egyszer, jó? Összeszorította a fogát. Azok a szerelők miért is programoztak az agyába érzelmet is! Maguknak lenne rá szüksógükl — Nézd, mit adok neked ajándékba!? — mondta RON, és előkotort a zsebéből egy rongybábut, amit a Központi Raktárban talált. — Jó, milyen cukil — Játszol majd vele, lehetsz az anyukája, gondját viselheted, dédelgetheted, hogy tudd, miként kell, ha majd nagy leszel és saját gyereked lesz... A kislány örömmel fogadta el az ajándékot. — De most már búcsúznunk kell — simogatta meg a lányka fejét, amikor meglátta közeledni a nyomozócsoport emberét. Nem akart szóba állni vele, jelentést tenni neki, nem akarta, hogy kiderüljön, ő is csak olyan buta robot, csakhát szíve is van. — Szia, bácsil — integetett a kislány az egyik kezével, a másikkal meg a kis bábut szorította magához. — És eljössz? Vércse Miklós fordítása
