A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
ÉLŐ MÚLT .. A régi hitvilág nyomai a mai néptudatban Gyűjtésünket a volt Hont vármegye keleti részének területén végeztük, ahol a magyar—szlovák etnikai határ húzódik. Célunk a törzsneves falvak nyelvjárásának és hiedelemvilágának feltárása volt. Ez a vidék a honfoglalás korában a kialakuló népesedési központok egyike volt. Az akkori pogány hitvilág nyomai pedig a mai hiedelmekben is fellelhetők. Annál inkább, mert tudjuk, milyen erőfeszítésekkel járt a kereszténység fölvétele — gondoljunk csak Vata lázadására, Tanúsába élve eltemetésére vagy akár Koppány felkelésére... Első keresztény királyaink törvénykönyve is sok tiltó, a régi hitre vonatkozó rendeletet tartalmazott. Persze az állandóan formálódó hiedelemrendszernek csak kis része bizonyítottan honfoglaláskori. A magyar hiedelmek jó része a kereszténység felvétele után épült be a néptudatba. Gyűjtésünk során ilyennel találkoztunk Csábon, ahol gyermekijesztőkónt használják a "bekap a barát" formulát. Ipolyi Arnold Magyar Mythológ iájában említi a barát kifejezést, mint kincsőrző szellemet, megjegyezve, hogy ez általában a sárkány volt. Az egyik ilyen barát egy kőszikla, aki bizonyos éjjeleken ajánlgatja kulcsait kincséhez, de azt csak erényes ember kaphatja meg. Egy másik rege szerint a Káprátok összes kincse a Béka-tóban rejlik — ezt szintén egy Barát nevű szikla őrzi. Szentkereszty Tivadar Nyitramegyei népmondáiban ír a Baráthalom mondájáról, valamint a Fejetlen barát történetéről. Ezek azonban nem a kincsőrző barátról szólnak, hanem valódi, ember alakú barátról, akik valamilyen rémisztő tettet hajtanak végre. Valószínűleg a csábi mondás is ilyen képzeten alapul. A magyar hiedelmvilág egyik leggyakoribb szereplője a üdére — Ludvérc — Mitmitke. A szó etimológiája ismeretlen. Egyesek külön választják a lidércet a lúdvérctől. Lehet ember, állat, mozgó fényjelenség, szellem. Az általunk gyűjtött területen mint mozgó fényjelenség ismert leginkább. A üdére, lúdvérc elnevezés e vidéken nem annyira közismert, mint általában a magyar etnikai területeken. Helyette a szlovákból átvett — Csábon cetlonoc, Kőkeszin a szvetlonoc — kifejezéseket használják (svetlo — fény, világosság, noc — éj, éjszaka). A csábi adatközlő lidérce — cetlonoca az a 12 A HÉT fényjelenség, amely kincsre mutat vagy utal, és egyben hazajáró lélek is. Tiszta állapotban ez két különböző fajta üdére — ez utóbbi vagy elkárhozott, vagy bolygó, a másvilágról való lélek, vagy kereszteteken gyermek, de ide tartozik a tüzes ember, aki élő személy is lehet, vagy a tüzes mérnökök, inzsenérek, akik ilyen alakban vezekelnek bűneikért. Az előző fajta, a test nélküli tűz, mutathat kincsre is, mint jelen esetben, de mocsárba, tóba hajszolhatja a gyanútlan áldozatot. Ebből a szempontból érdekes a kőkeszi adatközlő elbeszélése. Itt nem a üdére kergeti a halálba az ijedten menekülő áldozatot, hanem mintegy megigézi. Az áldozat még falubelijét, még a falu házait sem ismeri fel. Ugyanitt, Kőkeszin találtunk rá a klasszikus boszorkányhit maradványaira — éjfélkor az útkereszteződésen találkozni a többi boszorkánynyal, ill. a tehenet megrontani — jól ismert tulajdonságai a boszorkánynak. Maga a szó az ótörök "bősz" — nyomó, aki nyom — szóból került át a magyarba. Első írott feljegyzése 1551-ből származik. Latinul: striga. Diószegi K. István 1679-ben a tudományosok közé sorolja a halottakról tudakozókat és a jövendőmondókat is. Ez a két kategória ma már nehezen választható el egymástól, hiszen a csábi adatközlő pl. már halottal hozza kapcsolatba, annak elhalálozási körülményeiről kell színt vallania a tudós embernek. A kőkeszi és ipolynyéki adatközlők szerint javasasszonyokhoz még ma is járnak. A jövendőmondás eszközei voltak a szita és a rosta. Diószegi Vilmos magyar etnikai sajátosságnak tartja a dobra rajzolt, fehér és fekete karikák között ugráltatott babszemekkel való jóslást. Sajókeszin és Csábon is fűződnek regék a valamikori vagy képzelt várak romjaihoz. Sajókeszin úgy tartják, hogy az elsüllyedt vár Huba vezéré volt, Csábon pedig egy egész történet kerekedett ki a gonosz rablóvezérről, aki a várban lakott és nőrablással is foglalkozott. A földalatti várakban általában sárkányok laktak, és ismert középkori kép a leányrablás is. Talán ennek nyomai találhatók a történetben. Ipolyi Arnold is említi a honti Szebekléb feletti barlangban lakozó sárkányt, aki a néphit szerint évenként jégesővel verte el a veteményest. És valóban, a Lány-hegy időváltozáskor zúgni szokott, morajlást lehet hallani. * így jutunk el a garabonciás képzetköréhez. A szót Jagiő a latin nigromantia (fekete varázslás) szóból vezette le, melyből az olasz gramanzia, ebből a horvát grabancia alak származik. Róheim Géza is ebből az alakból eredezteti a magyar garabonciás deák elnevezést. Szerinte a diák eredetileg kispap (diaconus) jelentésében állt. A szó jelentésváltozásában szerepe volt annak a középkori hangulatnak, mely hitt a papok vihartámasztó hűvösségében. Solymossy Sándor a garabonciás diákokat középkori, állandóan vándorúton lévő, elszegényedett "vagans goliard"-oknak tartja, akik babonás tekintélyre tettek szert a nép közt iskolán szerzett tudományukkal. E nézeteket cáfolandó Pais Dezső a palóc nyelvjárási formából, a barboncás alakból kiindulva a szót egy földrajzi névből, a Brabant-ból eredezteti (németalföldi tartomány). Ebből alakult ki a latin brabantia közszó, mely kóborlást, rablógyilkolást jelentett. Innét vehette át a magyar köztudat, alkalmazva az akkori kóborló mulattatókra. Hogy nézett ki a garabonciás a néphit szerint? Rongyos, hosszú köpenyben járta a vidéket, könyvvel és bottal a kezében, ha bekopogtatott valahová, tejet, tejfelt vagy tojást kórt. Ha megkapja, amit kór, ártalmatlan, különben vihart támaszt. Garabonciás a tizenhárom iskolát
