A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
OTTJÁRTUNK Látogatóban Zoli bácsinál Amíg ólt, nem szólítottam őt Zoli bácsinak. Nem szólítottam sehogy. Annyit tudtam róla, hogy van. S azt, hogy nagy ember. Tiszteletre méltó ember. A nevét mindenki áhítattal ejtette ki. Ha versfaragó ifjúkorom lett volna, ha poótáskodásom zsenge termését elküldtem volna neki, most lenne tőle legalább egy levelem. így az sincs. Ifjúkoromból csak egy emlékem van róla: a halála. Újsághírből értesültem, nem sokkal az érettségim előtt. Aztán a zöld asztalnál, a magyar érettségin megkérdezték tőlem, hogy hol ól Fábry Zoltán. Elképedve néztem a kérdező tanárra. Nem tudná, hogy Fábry Zoltán meghalt? Vagy ugratni akar? Hiszen mindenki tudja, hogy Stószon ólt, amíg élt... Aztán a tanár megszólalt, és azt mondta, hogy itt ól Fábry Zoltán a csehszlovákiai magyarok szívében. Az idei tavaszon átrágtam magam a két háború közötti szociográfiai írásokon. Eljutottam a Sarló Vándorlási naplójáig és Fábryhoz, a publicistához. Nem tudtam letenni. Nagyon jól irt. Ma sincs hozzá hasonló publicistánk. (Merthogy Nagy Jenő, a doyen, oly ritkán szólal meg.) Tanulni kell tőle. Főleg éles logikát, tiszta stílust és mindenek fölött álló erkölcsi létet. Olvasmányélményeimre a koronát A vádlott megszólal tette fel. Köszönöm. Ezt a köszönömöt elrebegni és a "vádlottak" közül egyet meghallgatni jártam a minap Stósz környékén. Schreiberók, akikre a ház gondnoksága és Zoli bácsi emléke testamentum által maradt, készséggel kinyitották háza ajtaját. Ahogy a • A Fábry-ház dolgozószobába lépve egyet szusszantottam az "alkotó" légkörből, koppant egy nagyot az írógép fogantyúja. Erre köszöntem szépen, ahogy illik, ha belépünk valakihez. És Fábry Zoltán picit megbiccentette a fejét, úgy fábrysan oldalra. Ott ült az íróasztala mögött, úgy látszott, haragszik, amiért zavarom. — Holnap visszajövök — intettem gyorsan búcsút. Másnap virágcsokorral mentem. Előbb a temetőbe, a sírjához. A falun végigsétálva azt tapasztaltam, hogy magyar Jó napot köszönésemet magyarul fogadják az egymás között valamilyen idegen nyelven, talán németül beszélgető asszonyok, de ugyanők szlovákra váltanak, ha egy harmadik áll közéjük. Ilyen vidám köszöntgetéssel ballagtam a temető felé, és igazi falusi hangulathoz illően még rám is szóltak néhány kapu alól: "Idete k Fábrymu však? (Fábryhoz megy ugye?) Lám, így ól tovább írónk a falu köztudatában. Schreiber Alica ismét kinyitotta a Fábryház kapuját. A dolgozószobába lépve láttam, hogy Zoli bácsi mosolyog. Tudom, megengedné, hogy így szólítsam, ha élne. Alica hellyel kínál, ő szinte otthon van ebben a házban. — Hova ülhetek? — Mindegy, akárhova — feleli Alica. — Zoli bácsi hova szokta ültetni a vendégeit? — Ide az ablakhoz — igazítja alám Alica a karosszéket. Elhelyezkedem és kezdődik a múltidózés. Sok-sok évet megyünk vissza az időben, egészen Alica kisgyermekkorába. — Olyan volt ő nekem, mintha második nagyapám lett volna — meséli Alica. — Sok időt eltöltöttünk együtt. Ritkán mozdult ki a házból, de én jöhettem akármikor. Egyik hozzá fűződő emlékem éppen a karácsonyt idézi. Mint mondtam, Zoli bácsi nem szokott otthonról eljárni. De karácsony este máshogy történt. Az édesapám minden évben átjött érte, és megkérte, hogy töltse velünk a Szent-estét. Talán azért emlékszem olyan pontosan, mert ez 2 A HÉT
