A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
SZÉCHENYI EMLÉKVERSENY Senhi ember ne akarja elpusztítani... SZÉCHÉNYI ISTVÁN A NEMZETRŐL, NEMZETISÉGRŐL A cím Széchenyi István Naplójából vett idézet, és egész terjedelmében így hangzik: "Senki ember ne akarja megváltoztatni vagy éppen elpusztítani egy nemzet nyelvét — olyan ez, mint a zománc, mely a fogat burkoljál" (1820. augusztus 9.) A Bécsben született és nevelkedett Széchenyi különösen utazásai (Olaszország, Balkán, Franciaország, Anglia) révén látszatra elidegenedett a magyarságul, hűvös távolságtartással, mi több, néha megvető gúnnyal illette mindazt, ami tespedtsógóben és kritikátlan önteltségében szinte -életképtelenné tette a nemesi Magyarországot. Ugyanakkor rendkívül fogékony volt a népiélek rezdülései iránt. A fentebbi fellángolást egy ilyen élmény váltotta ki belőle: huszárszázadának ünnepséget rendezett a közeli erdőben. A katonák mulatozását látván jegyezte fel Naplójában: "Annyira ellágyulok, ha valami hazait látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda is elég, hogy a sírásig elszoruljon a szívem." Aztán következik az idézett kitétel. Mindezt az a Széchenyi vallja meg önmagának — tehát nem kifelé nyilvánosan —, akinek egyébiránt "a minden szenvedelmektől ment, a minden ábrándnak s minden szívgerjedelemnek parancsoló »hideg ész« jelölheti ki ennek útját!" — írja 1841-ben a Kelet népe c. munkájában. A reformkor lelkületét tekintve Széchenyi személyiségében és szellemiségében tapintható ki az a ma is sok vonatkozásban ható és elfogadható nemzettudat, önazonosság, amit Arany János Széchenyi emlékezete c. nagyszabású versében a "legnagyobb magyarra" utalva tételesen megfogalmazott: Ő az, ki által lettünk és vagyunk, műve által lettünk magyarok. Arany a tragikus halál döbbenetében szublimáltan mondta ki érvényesen: "Nem hal meg az, ki milliókra költi /Dús élte kincsét", a halál pedig nem pusztulás, hanem felszabadító megtisztulás. Széchenyi éltető eszmévé finomult. Széchenyi emberi nagyságát egyoldalú lenne csupán műveiben, gondolataiban keresni. Személyisége mélyrétegei — ahogyan erről annyira kegyetlen őszinteséggel vallott Naplójában — a prometheuszi embert tárják fel, akinek állandóan a benne lázadó, megrontó démonokkal kell megküzdenie. Az ember jellemét kutatva személyes síkon nem kisebb érdem és teljesítmény legyűrni a belső fékező erőket, félelmet, szorongást, az aljasságra való hajlamot kiküszöbölve megnemesed-Széchenyi István ifjúkori képe ve küzdeni — Vörösmarty szavaival — a legnemesbekért, hozzátéve: előttünk egy nemzetnek sorsa áll. A reformkor Magyarországa, melynek egyik vezéralakja Széchenyi volt, sőt, a harmincas években mindenképpen őt kell tekinteni elsőnek, a Habsburg birodalomban való alárendeltség megszüntetésére vagy éppenséggel azon belüli "szerencsénk meglelésére" a nemzetbeni gondolkodást állította a politikai-társadalmi érdeklődés középpontjába. A továbbiakban a nemzet-nemzetiség fogalomkörének meghatározását, értékelését kíséreljük meg kimutatni Széchenyi "éltető eszméiben". Szintén A Kelet népe c. művében jövendőnk alapjaként mondja ki a célt: ’Nemzetiségünk biztosítása, nemesb kifejtése." A felületes szemlélő tévedne azonban, amennyiben ebben a meghatározásban nemzeti öncélúságot vélne felfedezni. Kétségtelen, az említett kérdéskör mindennél inkább foglalkoztatta a kibontakozó magyar közvéleményt, s a túlzásoktól sem mentes elvárások nem utolsósorban két lényeges, a félelemből táplálkozó okra vezethetők vissza. Az egyikét tömören a németesítés veszélyében kell látnunk, a másikat pedig az ún. Herder-jóslatban. Az előbbinek kettős eredője van: az egyik Kollonits Lipót Einrichtungswerk-jében olvasható, a másik a II. József féle elképzelés, amely a Habsburg birodalom egységes adminisztrációját érintette. A Bécs II. ostromával (1683), illetve Buda felszabadításával (1686) meginduló felszabadító háborúk során kibontakozó habsburgellenes megmozdulások végképpen felkeltették a Bécsi Udvar bizalmatlanságát, mi több, ellenszenvét a rebellisnek nyilvánított magyarokkal szemben, akiket aztán Kollonits Lipót német katolikus, bevándorlók elkeveredéssel kívánt uralkodójuk hűségre szoktatni. II. Józsefet kevésbé német kolonizáló elképzelések, sokkal inkább a birodalom kormányzásának radonalizáltabb kezelése késztette a német nyelv bevezetésére vármegyei szinttől felfelé. Megfontolásaiban nem kis szerepet játszott az a tény, hogy modern állam közigazgatására nem alkalmas a holt latin nyelv, a magyart viszont az országlakóknak csak kisebbik része beszéli, mindazonáltal a birodalom nyugati felét amúgyis németül kormányozzák. A magyar nyelv tudatos felkarolásának ügye ilyetén nem eredeti kezdeményezésként könyvelhető el a magyarok részéről, sokkal inkább reakciónak tudható be a németesítő törekvésekkel szemben. Sokkal mélyebben ülte meg a lelkeket Herder jóslatnak nyilvánított véleményezése a magyarságról. Ismeretes, hogy a felvilágosodás korában minden történeti (latin) és idegen hatás (francia) ellenében a fejlődés szempontjából a népek nyelvének felkarolása került előtérbe. Johann Gottfried Herder (1744 — 1803) ezen irányzat fő pártolója volt. Igaz ugyan, hogy előszeretettel foglalkozott a szláv népekkel, s történetfilozófiájában ennek megfelelő rangsorolással a magyarok is helyet kaptak, végzetesnek felfogott vélekedését azonban korántsem szánta magyarellenesnek. Sőt, legutóbb azt is kimutatták róla, hogy "jóslatát" August Ludwig Schlôzer közvetítésével téves adatok felhasználásával állította össze. A végzetesnek ítélt, mert a nemzethalál rémét felidéző kérdést Herder Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menscheit (1791) c. munkájában érintette. A honfoglaló magyarok ismertetése után minden átmenet nélkül a kritikus mondat így hangzik: "Itt élnek most szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető." Herder "jövendölése" a XIX. század elején érte el Magyarországot; egyik felfedezője és terjesztője a magyar Himnusz költője, Kölcsey Ferenc volt. A kritikátlanul átvett Herder-rószlet lidércnyomásként nehezedett a reformkori Magyarország nemzedékeire; közvetlen és egyben leghatásosabb megfogalmazója Vörösmarty volt, aki Szózatában a jobb kor alternatívájaként a "nagyszerű halált", a sírt idézi fel, "hol nemzet süllyed el". Vagyis "Herder árnyéka" (Illyés Gyula) mindenütt ott kísér10 A HÉT
