A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-27 / 39. szám

tüf i FINTOR BOSZORKÁNYSÁGOK Hajdan elégették a boszorkányokat, ma egyre népszerűbbek. Legalábbis Magyarországon; a tévéből arról érte­sültünk, hogy a Balaton mellett, Za­­márdiban, nagy boszorkánytalálkozót rendeztek, és hogy megalakult a ma­gyar boszorkányszövetség. Túlságo­san nem csodálkoztam ezeken a híre­ken, hiszen e tudósításokkal egyidő­­ben azt is megtudhattuk, hogy a mai gazdasági helyzetben Magyarorszá­gon is egyre nehezebb a megélhetés, ott is állandóan és egyre gyorsabban emelkedik a munkanélküliek száma, hogy tulajdonképpen boszorkányság, boszorkányos ügyeskedés nélkül, ott sem lehet megélni. Ott sem, és nálunk sem. De amint elfigyeltem, Zamárdiban csupa jópofa, kedves boszorkány gyűlt össze, jövendőmondók, kártya­vetők, tenyérjósok, asztaltáncoltatók, hipnotizőrök, nem is tudom, hogy ezek az utóbbiak miért tartják magúkat bo­szorkánynak, hiszen csupán ügyes emberkék ők, vidám kabarétréfák ki­agyalói, legfeljebb valamivel szelle­mesebbek, mint a hivatásos humoris­ták többsége. Ilyen kaliberű "boszorkányok" ná­lunk is akadnak, igaz, hogy ezek telje­sen humortalanok. A minap találkoztam régi ismerő­sömmel, a hajdani jóképű vagánnyal, aki ma már igen törődött képű, megtört testű, nehezen járó, sánta, beteg em­ber, a lábát a csúz tette tönkre, csak két mankó segítségével tud járni; ő mesélte: — Képzeld, tegnap át akartam men­ni az úttesten, amott lejjebb az Alžbet­­ka előtt, de igen nagy volt az autófor­galom, hát sokáig tébláboltam a járda­szélen, egyszercsak hozzám lépett két fiatalember, kedvesen karon fog­tak, átvezettek a túlsó oldalra. Tán mondanom sem kell, hogy meglepeté­semben alig tudtam megszólalni, tisz­tára meghatódtam. De aztán, mielőtt elköszöntem volna tőlük, elővettem a pénztárcámat, s tíz-tíz koronát adtam nekik. Előbb hevesen tiltakoztak, hogy ők ezt nem azért tették, de nagynehe­­zen mégis elfogadták. Köszöngették... aztán teljesen váratlanul kiragadták kezemből a pénztárcát, és elrohantak. — Mennyi pénz volt a bukszádban? — Valami hétszáz korona. Csaknem a nyugdíjam fele. Még csak egy félde­cit sem ihattam meg, pedig azért mentem át az Alžbetkához... Nos kérem, ilyen humortalan, pitiá­ner "boszorkányok" járnak-kelnek kö­zöttünk, a fentiekhez hasonló esetek­kel vannak tele újságjaink rendőrségi rovatai. Most látom, hogy ón vidáman keve­rem a dolgokat: törpe kis csalókat és zsebtolvajokat nevezek ki boszorká­nyokká, holott köztudott, hogy már a középkorban is csak azok érdemelték ki ezt a félelmetes "rangot", akik sok­kal többet tudtak a fentebb említett dolgoknál, kis gazságoknál, például, ha kellett, ronda varangyos bókává, macskává, kutyává változtak. Mini­mum. Esetleg seprűnyélen röpködtek, de ez nem volt kötelező. Mindeneset­re azt, hogy valakit elégessenek, ki kellett érdemelni. — S ma talán nincsenek ilyenek? — kiáltott fel meglopott és sántikáló is­merősöm. — Hát te nem ismersz embereket, akik nemcsak alakjukat, hanem lényegüket is nem boszorka­ként, egyenesen Próteuszként változ­tatják? Az idők szavára, a demokrati­kus forradalom varázsszavára...? Nem ismersz tegnapi kommunista po­tentátokat, akik mára a demokrácia élharcosai lettek? Volt rendőrségi ügy­nököket, akik ma parlamentekben habzó szájjal szidják azt a rendszert, amelyet tegnap a legaljasabb módon kiszolgáltak? Hát a híres nomenklatú­ra hírhedt kádereit nem ismered, akik ma az új rendszer legvadabb fenegye­rekei, támaszai, és... haszonélvezői? Nem ismered őket, mert nem röpköd­nek seprűnyélen? Pedig akad köztük nem egy magyar is. Egy kis igyekezet­tel megalakíthatnák a csehszlovákiai magyar boszorkányszövetsóget. Zs. Nagy Lajos TACCSRA TÉVE — Mit ér az ember, ha fizikus és munkanélküli? — szegeztem neki a kérdést a minap P. Tibor barátomnak, miután egy rövid monológban megtud­tam tőle, hogy immáron ő is új "státus­ba" került. —Vannak bizonyos lehetőségek, de­rengenek a láthatáron... talán Becsben, talán máshol... Évek óta dolgozom egy elméleti problémán. Jó lenne majd a végére jutni és hasznosítani... Ha mil­liomos lennék, nem főne a fejem. A munkanélküliségnek, mint állapotnak, vannak bizonyos vonzó és kellemes oldalai. Ám a látszólagos szabadság idővel önmagának szab korlátokat. — Pozsonyban egy kutatóintézetben dolgoztál évekig. Napközben matema­tikai és fizikai problémákon rágódtál, szabadidődben humoros . Írásokat "gyártottál" többnyire az Uj Szó és szlovák nyelvű lapok, no meg a Szlo­vák Rádió számára. Rengeteg abszurd ötletet agyaitól ki. Ezekről azonban majd legközelebb faggatlak ki. Engem inkább az érdekel, mostanában min tőröd a fejed? — Én az a típus vagyok, aki valami­képpen mindig "kilógok" a sorból, s nem csak a magasságom miatt. A kérdésedre válaszolva azonban nyu­godtan állíthatom, hogy ezúttal nem lógok ki a sorból, mert en is ugyanazon töröm a fejem, mint ennek az ország­nak minden egyes állampolgára, hon­nan szerezzek pénzt rengeteg ötletem megvalósításához. — Nos hát... Mit tennél, ha pénzed lenne? — Van egy zseniális ötletem. Remé­lem nem cseni el senki. Hadd ragadjam meg mindjárt a lehetőséget, hogy el­mondjam: aki.fantáziát lát benne, je­lentkezzen. O adja a tőkét, én az ötletet. Szóval... egy nosztalgia-étter­met szeretnék nyitni. A nyugatiak tódul­nának hozzánk. Az étterem hangulatát a berendezés — tapéta, kárpitozás, szőnyeg stb. — döntően vörös színe adná meg. A helyiség számos pontján Lenin, Sztálin, Gottwald, Husák és más személyiségek diszkréten és ízlésesen megvilágított mellszobra uralná a teret. A falakat rámába foglalt plüsspárnákra tűzdelt kitüntetések, grafikailag ízléssel megoldott múltbéli jelszavak és politikai szlogenek dekorálnák. Az étteremben diszkrét zene szólna, kizárólag forra­dalmi indulók és munkadalok, esetleg csasztuskák zümmögnének, a vendé­gek fülébe. Természetesen nagyon halkan, jelzésszerűen. A pincérek sztá­­lin-zubbonyban szolgálnak fel... — Mit? — A jobbnál jobb ételeket. Rablópe­­csenyét, sertésoldalast gombával és libamájjal, pezsgőben sült szalonkát, fürjet marhanyelwel, sült malacot és töltött kecskét, marhatőgyet velővel, töltött libanyakat, gesztenyével töltött pulykát... — ??? — Igaz... itt lenne egy kis stilustö­­rés... erre nem is gondoltam... Ide inkább főtt krumplihéj illene deres cék­lamártással és levegővel sűrített csa­­lánbecsinált gulág-módra. De akkor meg elriasztanánk a nyugatiakat... mert ugye nekik az étterem unikum lenne, attrakció... Szóval, a menün gondolko­zom még. Azt hiszem szükség lesz egy kis kompromisszumra.-sík-

Next

/
Oldalképek
Tartalom