A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-20 / 38. szám

SZIÁMI IKREK

Ha valaki netán a nyár elején azt hitte volna, hogy Európának ebben a térségében unalmas két hónapnak nézünk elébe, akkor most el kell ismernie: alaposan melléfogott. A jugoszláviai helyzet — a folyamatos konzultációk és békéltetések ellenére — tovább romlott; ami ma Horvátországban folyik, azt a legjobb akarattal sem nevezhetjük másnak, mint véres polgárháborúnak. Gorbacsov londoni útja után sem gondolta volna senki, hogy a konzervatív erők éppen a nyári vakáció idején próbálkoznak meg egy erőszakos hatalomátvétellel. Szerencsére a pünkösdi királyság csak három napig tartott, de ki merné azt állítani, hogy ezalatt sem zavartatta magát és a hideg nem futkosott a hátán. Úgy tűnik azonban, hogy Csehszlovákiában egyeseknek még ennyi izgalom is kevés volt; minden áron szerettek volna egy kis ricsajt csapni a kánikulában eltikkadt belpolitikai csalitban. Hetekig téma volt — téma lehetett! — a sajtóban, hogy ki hogyan reagált a Szovjetunióban történtekre. Ismét kiderült, hogy itt már senki nem hisz senkinek, hogy mindenki gyanús, aki a politikai színpadon mozog, legyen az főszereplő vagy éppen kulisszatologató. Aki pedig nem kapcsolt idejében, az hirtelenében keresett valamiféle mondvacsinált ürügyet, hogy ő is beleordíthasson az általános hangzavarba. Szlovákiában mi másról is lehetne zajongani, mint a szuverenitásról és a csehekkel való szakításról. A kétszázezernél is több munkanélküli meg a mezőgazdaság egyre kétségbeejtőbb helyzete — úgy látszik — csak nagyon kevés politikust izgat komolyabban. Az ember csak ámul, milyen leleményesek egyes politikai pártok itt Szlovákiában, amikor a köztársaság elszakadását kell megindokolniuk. Ma már azok sem köntörfalaznak, akik korábban ködösítettek, homályban hagyták igazi szándékaikat. A szlovák sajtó nagy része pedig lelkesen statisztál ebben a tragikomédiában, mintha egyik-másik kolléga abban reménykedne, hogy felfigyelnek az alakítására és a következő felvonásban esetleg főszerepet osztanak rá. A helyzet sajnos valóban

komoly. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a cseh politikai pártok képviselői egyre gyakrabban látogatnak el Szlovákiába, hogy a helyszínen ismerkedjenek a problémákkal és közvetlenül az érintettektől szerezzenek információkat, mert másfél év alatt rádöbbentek, hogy a sajtó is nagy mértékben felelős a kialakult feszültségért. Úgy tűnik azonban, hogy ez a hirtelen támadt aktivitás már elkésett. Szlovákiában a közgondolkodást annyira átitatta az ország államjogi helyzetének a kérdése, hogy még azok is a föderáció sorsáról elmélkednek, akiknek egyébként semmi bajuk nem volt vele. Feltűnő és egyben elszomorító is, hogy a geopolitikai és a gazdasági szempontok teljesen a háttérbe szorultak; mintha Szlovákia elszakadása csakis a szlovák nemzet problémája volna. Még egyetlen hangoskodó szlovák politikustól sem hallottam olyan beszédet, amelyben megfogalmazta volna a nemzeti kisebbségek jövőjével kapcsolatos véleményét egy majdani önálló Szlovákiában. Ez a hallgatás nem sok jóval kecsegtet bennünket. S ha ehhez hozzáveszem még azt is, hogy az elszakadás leghevesebb szószólói éppen azok az erők, amelyek a tavalyi hecckampányokat sorozatban szervezték ellenünk, akkor semmiféle illúzióim sem maradnak. Sajnos a szlovák térfélen alig van olyan politikai erő, amely a kor szintjén gondolkodna; a szlovák értelmiség zöme meglehetősen tájékozatlan a pluralista demokrácia működéséről Nyugat-Európában és Észak- Amerikában, készpénznek veszi, amit egyes "jól informált" újságírók és politikusok állítanak. Mértékadó helyzetelemzés szinte elképzelhetetlen egy ilyen felbolydult méhkasban, hiszen jóformán már egyetlen szlovák politikusnak sincs hitele igazán. Az ilyesmit jobb helyeken káosznak szokás nevezni, de nem szeretném fölöslegesen riogatni a kedves olvasókat.

Csehországban általában értetlenül figyelik a szlovákiai belpolitika hullámzásait. Sok cseh politikus számára egyszerűen rejtély, mi bajuk van a szlovákoknak a csehekkel és a föderációval, s ezért egyre ingerültebbek,

amikor a téma szóba kerül. A Polgári Mozgalom néhány vezéregyéniségének legutóbbi szlovákiai terepszemléje arról győzött meg, hogy még mindig nincsenek tisztában a lényeggel. A kérdést nem lehet úgy feltenni: föderáció vagy különválás. Elvégre nem barkochbát játszunk, hanem ennek a térségnek a jövőjét alakítjuk. A föderáció a szlovákok számára ma már csak egy üres doboznak tűnik, amit meg kellene tölteni valamivel, hogy ismét vonzó legyen. Az önállóság gondolata viszont nem több ábrándozásnál, egy valóban önálló Szlovákia működését igazából senki nem tudja elképzelni. Szándékosan írtam le a működés kifejezést, hiszen ebben az esetben ez a legpontosabb fogalom. Maradna tehát egy köztes helyzet, amit itt némelyek konföderációnak neveznek, de ehhez is legalább két partnerre lenne szükség, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy Csehország hajlandó lenne-e konföderációra lépni Szlovákiával.

Az elmúlt hónapokban gyakran hasonlították a csehek és a szlovákok viszonyát egy megromlott házassághoz, s talán ezért is kezelték sokan olyan felszínesen a kérdést. Ha egy házasság megromlott, akkor nincs mit csinálni, jöjjön a válás. Én viszont úgy látom, hogy ez a megközelítés eleve hibás. Nem házastársakról van itt szó, hanem összenőtt — sziámi — ikrekről. 1918-ban nem frigyre léptek a csehek és a szlovákok, hanem egy komplikált terhesség után császármetszéssel világrajött egy újszülött, amelyről csak évtizedek múltán derült ki, hogy két feje van. Valakik most szeretnének meggondolatlanul hozzáfogni az operációhoz, mielőtt még a konzílium tisztázná, megvan-e mindkét testrésznek a saját szíve, mája, tüdeje, képesek lesznek-e külön-külön az önálló életre. Mert mi van akkor, ha valamelyik létfontosságú szervből csak egy van? Honnan kerítünk egy berendezést, amely mesterségesen életben tartja a szétválasztott testet? Ezekre a kérdésekre sajnos ma senki nem tud választ adni. És félő, hogy nem is akar.

LACZA TIHAMÉR