A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
SZABADIDŐ A legszebb élmény Az induló gyorsvonat ablakában három suhanó tolongott. Merészen odahajigált szóvirágokkal búcsúzkodtak a két fiatal lánytól, akik addig velük egy fülkében utaztak és most megérkeztek, leszálltak. — Kár értük — mondja az egyik legény — belevaló csajok, jöhettek volna a végállomásig... Tyű!... a kutya fityoláját! Az a kis barna, gombszemű, az nagyon tetszett nekem!... — Az lehet, de neki meg ón tetszettem — veti oda kajánul a másik. — Akkor ón vagyok a legszerencsésebb — vigyorog a harmadik, — mert nekem a szöszi jobban tetszett és szemezett is velem állandóan... — Na, és ha szemezett, hát szemezett! Neked is csak annyi maradt belőle, mint nekünk a gombszeműből! — próbálja meg lehurrogni alig leplezett írígykedóssel az első. — Az nem is olyan biztosi — szól közbe a fülke negyedik utasa, egy hatvanon túlinak látszó férfi. A fiúk elhallgatnak. Nem bánják, hogy a férfi közbeszólt, mert mindnyájan úgy érzik, hogy jobban esik egy kicsit a saját tetszésük szerint folytatni a lányokkal kapcsolatos eseményeket. Hogy a happy enddel végződő képzelődés többet ér, mint ócska szellemeskedéssel ugratni egymást... Hallgatnak hát és robognak, a valóságban is, gondolatban is. A csendet a "szerencsés" töri meg: — Valóban, mi marad meg egy-egy lány után?!... — Az az igazi, ha a lány, a nő, az asszony marad meg az ő teljes valóságában — feleli meggyőződéssel az idegen férfi. Azután megint hallgatnak egy kis ideig... — A bácsi családos? — kérdezi a szemben ülő fiú.. — Igen, miért? — Mert a szavából arra lehet következtetni, hogy magának csak egy asszonnyal volt... izé... szép élménye életében!... — Nem, nekem kettővel volt "szép élményem" — mosolyintja el magát az öreg. — Elmondja a szebbiket?... — Szívesen, hiszen most időmilliomosok vagyunk. Csak nehéz ám választani... Nagyon nehéz. Úgy hiszem, az lesz a helyes, ha a legénykorit mondom el, kegyeletből... Mert — tudniillik — annak a történetnek a másik szereplője már nem él! — Ő idősebb volt, mint a bácsi? — fordul feléje az ablak melletti fiú. — Igen! — mondja kurtán az öreg. A fiúk összekacsintanak. Szemük tágra nyílik, ami egyik jele, hogy érdeklődéssel várják a pikantériát sejtető történetet. — Teljes két évig voltam oda — kezdi az öreg. — Se írni, se üzenni nem tudtam haza! Először a front, aztán a hadifogság. Nehéz idők voltak, de legnehezebb volt a bizonytalanság, az, hogy az otthoniakról semmit sem tudtunk! Ijesztő szorongásokkal telt el minden nap. Ha olykor fölengedett a hangulat, tarkábbnál tarkább formáját tudtuk kiötleni a hazatérésnek, a szeretteinkkel való találkozásnak... Mit mondunk majd először a szívünkhöz legközelebb álló lánynak, asszonynak?! Aztán egyszer, mint jelenlétem is igazolja — mégis hazakerültem. A mi falunk akkor még valódi Isten háta mögötti helység volt. Sem vonat, sem autóbuszjárat nem kötötte össze a várossal. így gyalogszerrel kellett nekivágnom a tizenkét kilométernyi útnak. De nem a januárvégi kiadós séta riasztott, hanem, hogy mi is vár rám odahaza?! És egyáltalán, van-e még otthonom?!... Hiszen távollétem alatt ezen a tájon is sok szörnyűség történt! Áll-e még a szülői ház?l Apám, anyám, rokonok, jóbarátok emlegetnek-e, várnak-e vissza? S vajon a falumbéli nőszemólyek közül gondol-e rám jószívvel valaki? Mert ón egy asszonyra különösen nagy szeretettel gondoltam... minden napnak minden órájában eszembe jutott. Ilyesfajta tépelődéssel eltelve értem a falu végéhez. Hogyan, hogyan se, egyszer csak a saját nevemet hallom, több irányból is ismételgetni. Lelkendezve adják szájról szájra, mint a hajdani indiánok az üzeneteiket. így köszöntött, így üdvözölt engem az akkori falum és jóravaló népei Amikor a mi utcánkba befordultam, egy izgalomtól kipirult arcú, kezében kendőjét lobogtató asszony rohant felém, de úgy ám, mint akit éppen most ért utói a téboly! Amikor "összeütköztünk", átölelt, belémcsimpaszkodott és csókolt, csak csókolt, úgy mintha senki sem lenne az utcán, pedig akkor már a fél falu minket bámult. Engem olyan földöntúli boldogság öntött el, hogy még röstellkedni is elfelejtettem, pedig azelőtt nagyon szégyenlős legényke voltam... — No, de valamit csak mondot a "csókos" asszonynak?! — kíváncsiskodott a szerencsés fiú. — Igen — válaszolta az öreg bólintva. — Mondtam neki, hogy: Most már ne sírjon, Édesanyám! Látja, hogy szerencsésen előkerültem... Kovács József Janiga József rajza A HÉT 31
