A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY semmije, csak a mellót nyomja valami. A gyermek ott halad mellette, gyorsan emelgeti piciny lábát. Körülöttük még lábon van a búza, embermagasságúra nőtt, s bár az út szólóig sem ór, Fanni úgy érzi, megfullad benne. Jobbra a Garam kanyarog. Nem látja, de tudja, hogy ott van, s a malomnál a kis ház is ott leledzik, előtte az öregasszonnyal, akit gyermekkorából csak Boszorkányként ismert. A kutyái is ott vannak, mint akkor, amikor a copfúsztató szélben el kellett osonnia mellette, mert keresztezte az útját. Úgy szedte kicsi lábait, mint most mellette a gyermek, szive a torkában dobogott, majdnem megfúlt belé. Most is ezt érezte. A döbbenettel vegyes megmagyarázhatatlan félelmet, amelynek nincsen irányultsága, sem kiindulópontja, sem vége — csak van. Megszorítja a gyermek kezét. A láthatatlan kutyák a láthatatlan boszorkány láthatatlan háza előtt már nem ugatnak. Talán most, talán már túljutottunk a nehezén... Mély, sűrű csend. Sehol egy lélek. Kasza pengése hallatszik. Egyetlen kaszáé. Mintha a túlvilágról jönne... ércesen peng. Öregattya kaszál — ezt gondolja magában. Valahol ott van a búzában és kaszál, kaszál. Fején hátrabillentve zsíros kalapja. Egyre sötótebb lesz, de nem az esti sötétedés ez, hanem vihar előtti derengő félhomály, amit a természet is ritkán, rosszkedvóben teremt. Fanni futni kezd, maga után vonszolja a gyereket. Tudja: a lánya. — Anyuka, nézd csak, milyen rongyos az a felhő — szólal meg a gyermek. Fanni hátranéz. Az egész égbolt egyetlen hatalmas felhő, amelynek a vége a búzatáblával összeér, s ott, akár a szóltópte vitorlavászon elfekszik a földön, rácsüng a búzamezőre, Öregattyára, mindenre. — Gyere, siessünk — kiabálja, s megmagyarázhatatlan iszonyat lesz úrrá rajta. — Anyuka! Nézd... az a felhő mindjárt leesikl — sipítja a gyerek. Fanni ránéz, s egyáltalán nem lepődik meg rajta, hogy kicsi önmaga néz vissza rá ugyanúgy, akár egy megsárgult régi fényképen... Fanni rohanni kezd, amikor hatalmas dörrenés, fülsiketítő robaj rázza meg a sűrű levegőt. Hátranéz: a felhő — akár az üveg — cserepekben fekszik a földön, eltemetve mindent, ami mögöttük volt, búzaföldet, utat, folyót. Továbbrohannak, Fanni és a gyermek Beérnek a faluba. A főtér üres, csupán az ódon városháza üszkös falai jelzik: itt valami szörnyű dolog történt. — Anya? Hová megyünk? Rohanjunk Öregannyához! S szaladnak Öregannyához, mint valami végső menedékhez. Annya ott áll a Várszög utcában a háza előtt. Úgy áll ott a kapuban, mozdulatlanul, szenvtelen arccal, mintha az idő sírna papírszalagjára fényképként ragasztották volna fel. Áll, arcán, vonásaiban a kimerevitett időtlenség s a pillanat-idő feszül. Mintha nem is élne. Mintha ő is része lenne a pergő vakolaté háznak, amely az utcára néz, s amelynek nincs kiterjedése, mélysége, csak síkja. Csak áll és néz... és nem lát. — Öregannyaaall — kiáltanak. A kéz nem lendül ölelésre, az arc merev, a szem üveges, a száj néma. Fanni futna felé, de a lábát ólomsúly húzza. Minden lépésért küszködnie kell, csak előre, csak előre... a ház mégis távolodik, s egyre parányibb lesz, megfoghatatlan, mint az álom... — Mi bajod, Fannika? — kérdezte Karikás Tibi, a sofőr. — Semmi — mondta, a motorzúgásban alig hallatszott a hangja. — Mártonig kialhatod magad, ha álmos vagy — gördítette tovább a szavakat Weisz Sanyi, a fényképész. — Szállást rendeltél? — Ühüm. Fiúk, nincs kedvem utazni. Nem akarok Mártonba menni. — Pedig oda megyünk — mosolyogtak az utitársak. —Olyan riportot kanyarítasz, hogy csakúgy ropogl — Arról, hogyan gyártanak majd tankból madárkalickát meg kerékpárokat a vietnamiaknak... Nagyon rossz álmom volt az éjjel, lehet, hogy azért vagyok ilyen nyomott hangulatban... — Biztosan töltött káposztát ettetek vacsorára — nevetett gurgulázva Tibi. — Vigyázz...!!! Ez egy őrült! Mit csinálsz te bar... Az őket előző teherautó sofőrje nem mérte fel kellőképpen a távolságot a szemben jövő kamion s az Esti Szó szolgálati Ladája között, és leszorította a Ladát az útról. A baleset a főváros szólón történt. (Folytatjuk) A HÉT 19
