A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
ÉGTÁJAK fokán fordított kukkerrel látta önmagát, az egész dolgot, önmagát messzinek, idegennek. S akaraterejét ez lassanként teljesen megemésztette. Úgyhogy fiatalságának jó része nekilendülő, bevégezetlen mondatokból állott. Szülei rég meghaltak, családja szétzüllött, hírt sem hallott róluk. Ő maga sem tudta egészen tisztán, hogyan és miért: papi pályára ment. Egy erdélyi nagyközségnek lett református papja. A fordított kukker, az eltávolító, kissé mosolygós, kissé szánakozó látás örökre szemében maradt. Mikor híveinek az igét prédikálta, úgy érezte, mintha messziről röpülő kis kolibriket etetne kendermagkásával. Az egész nyomorult erdélyi községet nagy nyomorúságával, tragikus gesztusaival, állati bűneivel valami távoli, letompltott, rossz tréfának látta. Ezzel a látással ellentétben volt gazdag fiatal teste és megzabolázhatatlan erős temperamentuma. A jegyző lánya nagyon szép, nagyon fiatal volt, s az ő erős egyéniségének hatalmas feléje zúdulására valami lélekféle is felcsillogott benne. Mert a nő olyan, mint a kovakő, ha férfi-acél érinti, lélek szikrázik belőle, másképpen pedig lélektelen, vigasztalanul lélektelen, földre hulló kő. Imre erre a nagy szenvedélyre nem tudott fordított kukkerrel nézni. Elvette feleségül. A dolog azután a szokott sablonban fejlődött. Az asszony, ahogy a felesógi állást megkapta, unta továbbra is lelket kínlódni magából. Kissé utálta is ezt a különös férfit, kinek méreteit nem tudta belátni, s kiből hiányoztak a társulható közönségességek. Olyan irreálisnak, távolinak érezte, hogy lassanként valami bosszújog gyűlt fel benne. Gyermekkori pajtása, a kántor szép jogász fia hazajött karácsonyra. S szegény Imre, mint előtte a világnak legalább tízmillió férje, egy temetésről hazajövet rosszkor nyitott be az ebédlőbe. Felugrottak, bontott ruhájukban állati rettegéssel néztek feléje. Imre egyet ordított, s fajának egész beteges zabolátlansága rázta a testét. Kiment, az ajtót rájuk zárta, s rohant a hálószobába. Dühös-részegen ment az ágyhoz, kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, hogy revolverét magához vegye. A fiókban a sok férficókmók között volt a revolver, s az emlékben tartogatott kukker. A rántásra a két legsúlyosabb tárgy, a revolver és a kukker előgurult. Imre meglátta a kukkert. Leült az ágyra. A kukker, a kukker. És éles vonalakban volt előtte gyermeksége, predesztináltan elítélt családja, a rettenetes esték s a kukker vigasztalása. És életének minden nagy jelenete, melyekben az élet nagy zuhanásait távolivá, kicsinnyé, mosolyogtatóvá tette. Lelkének egy nagy szemfordításában úgy látta, hogy az egész tovazajló világ: égitestek, föld, emberek, sorsok, bűnök, szenvedélyek, az egész nagy, feketén összegabalyodó mindenség nagyon-nagyon messzi van tőle, olyan kicsiny, szánalmas és mosolyogtató. S hogy az életre ítélt embernek mindig görcsösen kezében kell tartania a fordított kukkert4 nehogy bezuhanjon a lába elé ásott tragédiákba. Szelíden ment az ebédlő felé, kinyitotta az ajtót, s végignézett szép, ijedt feleségén, s a magát bátorítani látszó, kakaspózba heppent ifjún. Lágyan mosolyogva s olyan hangon, mintha nagyon-nagyon messziről intene, így szólt: — Milyen szép, erős legénnyé nőttél, te Pista, s milyen fiatal vagyl Csótó László rajza Mécs László A feltámadt Lázár tűnődése Ki meghalt: már ne térjen vissza többet se siralomház poklából, se sírból, mert minden embert kérdőjellé döbbent. Es felkiáltó jel lesz sok-sok ember: fölösleges lett! Úgy néz rá a Május s a dús-emlőjű Nyár, mint a December. Feltámadt ember kínnal kéri vissza a szétbitangolt holmiját s pirul, ha egy kérdőjeles arc válik komiszra. O nem nagy dolgok — ám pár perce boldog volt például bőrös vadászkalapja alatt, míg félrevágta és rikoltott. Hogy kérje vissza az új birtokostól? a bicskáját, bakancsát, ócska hátizsákját, világjáró vándorbotostól ? S hogy kérje vissza nem egytől, de száztól bútorzatát, kutyáit? Hogy terelje lepkéit vissza, mint nyáját a pásztor? Harangvirágok kék giling-galangját hogy hajtsa vissza a leikébe? Dúcba, vagy szívbe hogy terelje sok galambját? A méheit hogy hívja méhesébe? Volt cimboráit koldus-asztalához ? S a boldogság Kék Madarát szívébe? En föltámadtam s minden arra döbbent, hogy köntösömre már sorsot vetettek. Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet!! A HÉT 17
