A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
GONDOLATOK A HAZÁRÓL IMAHAZA? HAZÁTLANUL Nagyon sajnálom, de nekem nincs hazám. Sőt attól tartok, senkinek sincs hazája ezen a bolygón, aki magát magyarnak vallja. Egyáltalán: "Édesapa, édesanya, mondjátok meg, mi a haza?" Nagyon bajos válaszolni erre, ennek következtében arra is, mi szüksége van az embernek hazára, olyan hazára, ahol "élned, halnod kell"? Hiszen ez egy börtön! Vörösmarty börtönigazgató úr a tetejében még azt is megparancsolja, hogy rendületlenül légy híve "börtönödnek". Köszönöm szépen! Ilyen hazára nincs szükségem! Hanem milyenre? Olyanra, amelyikben otthon vagyok, de ilyen nincs, legfeljebb költői ábrándképekben. Tessék nekem mutatni egy odút ezen a földön, ahol a magyar otthonra lelhet! Ha most eltekintek az úgynevezett anyaországtól: Romániában verik a magyarokat, Jugoszláviában verik és ölik a magyarokat, Csehszlovákiában a Dunába kergetik a magyarokat, a Szovjetunióban (Kárpátalján) már csaknem sikerült kiirtani a magyarokat. Az osztrák sógor meg már ki is irtotta őket. Milyen hazát kínál az anyaország? Pózoló politikusok, új papi fejedelmek országát! Miniszterelnököt, aki kijelenti, hogy ő tizenöt millió magyar fejedelme. Én egy vagyok a tizezöt millió közül. Kijelentem; nincs rá szükségem, sőt egyáltalán nem érdekel! Nem is kell nekem haza, különösen olyan, amelyik megköveteli, hogy a híve legyek. Nem kérdezték meg tőlem, hogy akarok-e élni, most ne akarják megparancsolni, hogy hogyan éljek. Természetesen nekem is van azért valamiféle hazaigényem, hazaképem. Olyan hazát szeretnék, mint Izrael. Amelynek miniszterelnöke kijelentette: Itt minden zsidó, aki megunta a nagyvilági terheket, otthonra lel. "Édes hazám fogadj magadba, hadd legyek hűséges fiadl" Különben a haza csak egy ócska elvont fogalom. Ha konkretizálni akarnánk: ez az utolsó szalmaszál. "Édes hazám fogadj magadba!" Nem fogadta magába József Attilát sem. Nem fogad ez senkit a szívébe. Ez nem Izrael. Milyen haza ez? "Miért kóvályog ez az ember, lehajtott fejjel mintha elveszített bicskáját keresné zöld gyíkok nyomát a sustorgó fűben elbitangolt reményeit a gőzölgő kövek közt görnyedten kaptat a hegynek ereszkedik a völgybe árnyék fürdeti arcát elhúzódik tőle a fény fehér férgek rágják a sziklák seregét miért csatangol ez az ember egyedül a kénszagú szélben felborzolt hajjal miért nem muzsikál a halaknak mint régen miért nem ugrik fel a hegyek szószékére miért nem prédikál a mókusoknak zergéknek medvebocsoknak kőszáli sasoknak miért nem ordibál, kurjongat hadonászik miért nem ígér ezt meg azt meg amazt miért hajította el a harsonáját melynek hangjától Jerikó falai leomolnának talán mert a gyöngéd szelek visszafúnák hangját a gyönge torokba piros homokkal födné be fejét az anyhe vihar üvöltözik a némaság a sarjadó fű megvonaglik a reménység zöld gyíkjai bebújnak a kőbokrok alá de ott ahol most kószál a magány elvadult tájain még nem legelésznek harci barmok nem rohannak ki suhángos ördöglegények az idők katakombáiból mint amott a Hargita alján szétverni szent írástudók szép fejét kiverni szemét itt még csak a mérges kénes gőzök repesztik a sziklát." Zs. Nagy Lajos Fotó: Gyökeres György 14 A HÉT