A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
haza akarok menni..." ÉLŐ MÚLT ni — három műszakba. Fegyveres örök és kutyák kísérték őket minden egyes alkalommal. A férfiak szenet fejtettek, a nők pedig a negyven centiméteres vájatokból lapátolták ki a szenet. "Olyan vizes volt a bánya — emlékszik Nagy Erzsébet —, hogy mikor a műszak leteltével hazafelé mentünk, tizenöt percen belül ránkfagyott a ruha. Nem tudom, hogy lehetett ezt egyáltalán kibírni. Hogy az Isten adott-e az embernek erőt, vagy az a rettenetes akarat, hogy ón még innen egyszer haza akarok menni." Munkájukért bért nem sokat kaptak. Annyit se, hogy valami kevés élelmet vehessenek maguknak. A normát viszont akkor is teljesíteni kellett (5-6 t szón egy műszakban), mert ettől függött a bányászok kenyéradagja. Aki nem teljesítette a normát, az nem kapta meg még az 50 dekás fejadagot sem. Reggelit, ebédet jegyre kaptak, a jegyeket persze nekik kellett megvenniük. Reggelire keserű tea, ebédre daraleves járt. Tejet, kenyeret csak úgy szerezhettek, ha eladták, amijük még volt: lábbelit, ruhaneműt, takarót... S ha már mindenükből kifogytak, a kenyóradagjukat adták el, hogy másnap legalább levest ehessenek. "Nyáron még csak ki lehetett bírni valahogy — folytatja vallomását Jankósik Magda. — Elvittek dolgozni a kolhozba, ott meg mindig szereztünk egy kis krumplit, pár darab répát. Mikor más nem volt, iabodafüvet ettünk, meg csalánból főztünk levest. Egyszer megláttuk, hogy egy orosz a bánya mögött elásott egy lovat. Odalopództunk, kiástuk, lekanyarítottunk egy jókora darabot a ló hátuljából, és ott helyben megettük. Nyersen." Az éhség, a szenvedés, a betegség, az örökös félelem teljesen kivetkőztette őket emberi mivoltukból. Semmi mással nem törődtek, csak saját magukkal. Nem gondoltak másra, csak a túlélésre. A halál mindennapos vendég volt a lágerben. A legtöbben éhen haltak, de sokan ott pusztultak a bányában. Mint az a pap is, aki önként követte híveit, mert úgy érezte, köztük a helye. "Az első halottunk egy hubói fiatalember volt. Erős, nagy darab férfi volt. Ő szabályszerűen éhen halt. A széntörmelékben ásták el. Később egyre többen haltak meg, mi már fel sem vettük. A folyosókon heverő hullákon egyszerűen átléptünk. A halottakat szekereken vitték el a táborból. A lágeren túl volt egy kis nyírfaerdó, ott ástak egy gödröt, és abba dobálták a testeket. Emlékszem, egyszer az egyik orosz aszszony borította rá a kendőjét a halott arcára, hogy legalább arra ne hulljon a föld." Higiéniáról a táborban nem lehetett beszélni. Még mosakodási lehetőség sem volt. Vízről maguknak kellett gondoskodniuk. Télen felolvasztották a havat, nyáron meg lajtban hordták a vizet a kútról, de csak abban mosakodhattak, ami a konyháról a mosogatás után megmaradt. "Az árnyékszék egy gödör volt, amin keresztül fektettek egy deszkát — emlékszik Jankósik Magda. — Megtörtént, hogy az illető, miközben dolgát végezte, megszédült, beleesett a gödörbe és ott fulladt meg az ürülékben. A latrinát magunknak kellett éjszakánként kihordanunk. Ez volt a Babustyák nevű hajcsár parancsa. Egyébként magyar volt, de ő volt az összes közül a leggonoszabb. Hát mi kitaláltunk egy nótát: Megindult a menet, a hosszú, sz...s menet, Babustyák parancsára... Mikor meghallotta, odajött, és mindannyiunkat elvert a korbáccsal." Bármilyen komisz volt is az életük, a foglyok mégsem gondoltak szökésre. Egyszerűen nem volt hová menniük. Szót érteni nem tudtak senkivel, pénzük nem volt, és még a legeldugottabb hely is csak úgy hemzsegett a besúgóktól. Azt a pár próbálkozót is egy-kettőre elkapták, s büntetésből egy földbe ásott sötét lyukba zárták. Nem mindenki bírta ki azt a hetet a földalatti börtönben. Egy nap azzal a hírrel fogadták őket a bányában, hogy vége a háborúnak. De az elhurcoltak számára akkor még nem jött el a szabadulás órája. "Egyszer aztán nagygyűlést tartott a táborparancsnok. — No, fiúk, lányok — mondta, — most már vigyázzatok magatokra, mert nemsokára hazamentek. Kiderült, hogy benneteket tévedésből hoztak ide. Ti ártatlanok vagytok." Azontúl már másképp bántak a láger lakóival. Lazítottak az őrizeten, eltűntek a fegyveresek és a kutyák. Nyugodtan mehettek, ahová akartak. De aminek a legjobban örültek: hosszú hónapok után végre hírt adhattak magukról hozzátartozóiknak. Az első szerencsések azonban mégis csak 1946 decemberében térhettek haza. Pásztornó Nagy Erzsébet húga így pontosan egy évvel előbb látta viszont szüleit, mint nővére. "Nem akart hazajönni, nem akart engem otthagyni egyedül. De ón könyörögtem neki: Legalább Te menj, és vigasztald meg szüleinket. Majd csak haza kerülök ón is. Mert nekem egész idő alatt volt egy gondolatom — ha neki valami baja esik, akkor ón sem jövök haza. Kinéztem magamnak a bányatelepen egy magasfeszültségű drótot. Úgy terveztem, ha őt valami éri, ón azt megfogom. Egydül nem tudtam volna apám és anyám elé állni:" Nagy Erzsébet egy évvel később, 1947. október 31-én került haza. Ugyanakkor jött haza Jankósik Magda is. Mindketten 33 hónapot töltöttek a poklok poklában. S kálváriájuk még akkor sem ért véget. Mikor lefogyva, lerongyolódva, betegen kiszálltak a vonatból Debrecenben, hihetetlen hír várta őket: Szlovákiából kitelepítik a magyarokat. Mégis mentek. Oda, ahol az otthonuk volt. Oda, ahol sokukat csak a puszta falak várták. Oda, ahol évtizedeken keresztül fasisztáknak, nyilasoknak bélyegezték őket, ha beszéltek arról, amit átéltek. Oda, ahol szenvedéseikért kárpótlást még mindig nem kaptak. Ide. Haza. S. Forgon Szilvia Fotó: K. Hájek és Krascsenits Géza A HÉT 7
