A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Levelet kaptam a minap, olyan rózsaszínű borítókban, aminőt a magamfajta öregedő férfiember már nemigen vár. A borítókban lévő levélben azonban kemény és elmarasztaló sorokat olvashattam, mégpedig az egyik írásom miatt, amelyben az oktatásügyi miniszter igazgatóválasztási diktátumával kapcsolatban röviden összefoglaltam az elmúlt bő négy évtizedben lefolytatott, oktatásügyünkkel kapcsolatos aknamunkát. A levél írója nehezményezi — többek között —, hogy nem bízom a fiatal szlovákiai magyar pedagógusokban. (Hát vannak?!) Azon felül: hogy védem az elmúlt rezsimet kiszolgáló iskolaigazgatókat, azokat, akik felszámolták az egykor-volt kisiskoláinkat, továbbá, hogy védem azokat is, akik — annakidején — a szövetkezetbe és egyebekbe agitálták a falu népét, és így tovább. Kemény vádak ezek, kétségtelen. Itt állok velük szemben, s magamtól kérdem: valóban védtem azokat, akik mindazokat a vétkeket elkövették, amelyeket az imént felsoroltam?! Az ismétlés a tudás anyja, tartja a bölcs mondás. Azért, engedje meg a kedves levélíró, hogy újramondjam-írjam azokat a tapasztalataimat, amelyeket a Csallóköztől az Ung-vidókóig a terepen ismerhettem meg az elmúlt tízvalahány esztendőben. Mindazt amit láttam és megéltem. Kezdem azzal, hogy az első nagyobb összefoglalót azokról a pedagógusokról készítettem, akik 1948 után ott álltak a szlovákiai magyar oktatásügy újjászervezésénél, akiknek a kezdet minden nehezét vállalniuk kellett. (A róluk szóló sorozatom a Mólyutak című könyvemben megtalálható.) Mivel a számonkérő levél írója feltehetően Párkány-környéki (a címét nem írta meg), engedje meg, hogy a párkányi magyar iskola újjászervezőjót, néhai Brigan Dezsőt hívjam tanúnak: "Akkor már — mesélte — működött a Csemadok szervezete, az adott helyiséget. Padokat az egész környékről szedtük össze. De széket nem találtunk. Az egyik szülő akkor azt mondta: Nem baj, Dezső, a gyerekek hokedlin is elülnek, csak legyen magyar iskola. így esett meg, hogy minden szülő a maga csemetéje számára készített egy hokedlit. Ahány hokedli — annyiféle: kicsi, nagy, alacsony, magas... De volt mire leülniük a gyerekeknek, s volt magyar iskola ismét, taníthattunk..." Az "első nemzedék" így kezdte, s amíg bírta, tette a magáét. Diószegen például Pintér Feri bácsi, túl a hetvenen még négy énekkart vezetett... Csete Gyulánó Tornán — amikor még nem volt magyar ábécéskönyv, annyi "ábócésfüzetet írt" ahány elsős volt az osz4 A HÉT tályban. S bizony ezek a pedagógusok, felsőbb utasításra, tojást is gyűjtöttek, meg összeírták a f aSu baromfiállományát... Hihetetlenül nagy munkát végeztek el, hogy a felnövekvő nemzedék — a mi nemzedékünk — életét magalapozzák. Hogy akadt esetleg egy-kót rongyember is közöttük?! Akadt. Ilyen "igazgatókkal" is találkoztam. Vagyis van "negatív" élményem is. Hál' istennek elenyészően kevés. Például, amikor azokról a kistelepülésekről írtam, ahol az "integráció" nyomán felszámolták a kisiskolákat, az egyik gömöri faluban szerettem volna megnézni, hogy mi lett a könyvtárral. A ottani "direktor" be sem engedett az iskolaépületben lévő helyiségbe. Később megtudtam: az igazgató a "könyvtárban" díszmadarakat tenyészt — nagyban... Nyilvánvaló, hogy az ilyen igazgató számára nem az iskola és nem a gyermekek jövője volt fontos. Aztán találkoztam olyan túlbuzgó igazgatóval is, aki azt követelte a gyerekektől, hogy az óraközi szünetekben szlovákul beszélgessenek egymással. És volt olyan is, aki nyugodt lélekkel viselte el, hogy a szomszéd épületben lévő szlovák iskolában több magyar nemzetiségű gyermek tanul, mint abban, amelynek ő az ólén állt. De — újramondom — az ilyenfóle alja-emberből munkám során elvétve találkoztam csak Szlovákia magyarlakta tájain. Olyan igazgatóval pedig eggyel sem, aki a maga jószántából adta volna fel az általa vezetett kisiskolát. Ami történt: felsőbb — miniszteri — döntés diktatórikus végrehajtása és végrehajtatása volt. A kisiskolák "integrációját" nem Párkányban, vagy Komáromban eszeltek ki, hanem Pozsonyban. Előre megfontolt elvek és célok alapján igyekeztek megsemmisíteni a szlovákiai magyar oktatási hálózatot. Erre a legékesebb bizonyítók a magyar pedagógusképzés folyamatos leépítése, elsorvasztása. A Nyitrai Pedagógiai Főiskola 1988-as Évkönyve szerint 1980 és 1988 között a nevezett intézetben 170 magyar nemzetiségű fiatal szerzett diplomát. Feltehetően ennek bő egyharmada azonban szlovák iskolákból került már oda, vagyis mint magyar pedagógus, számításba sem jöhet... Ennek egyenes következményeit tapasztaltam három évvel ezelőtt, amikor oktatásügyünk helyzetéről készítettem egy nagyobb összefoglalást a Hét-ben. Akkor derült ki, hogy harmincon aluli szakpedagógus a magyar iskolákban elvétve ha akad. A fent jelzett százvalahány fiatal zöme pionírvezetői és napközis képesítést szerzett. Vagyis pedagógusaink jelentős hányada pár éven belül búcsúzik a katedrától, s nincs aki a helyükre lépjen. S mivel a magyar pedagógustársadalomnak több, mint 90 százaléka nő, ez a folyamat kót-hárpm éven belül aránytalanul felgyorsul. így megtörténhet az, hogy nem direktort, de szakpedagógust sem találunk majd megfelelőt. Az ón aggodalmaim, kedves levélíró, ebből a tapasztalatból táplálkoznak. Mert, meglehet, volt néhány olyan igazgató, aki eladta lelkét az ördögnek, de az ő bűneikért általánosan elmarasztalni és kiközösíteni a jókat és az igazakat is — az egy jogállamban nem történhet meg, csak a nálunk "fejlődő" demokráciának álcázott diktatúrában. Mert amit láttam és tapasztaltam a "tisztsógváltás" során, az erősen emlékeztetett a középkori inkvizíció csínytevóseire. Klikkek és ellen-klikkek szerveződtek egy-egy iskolán belül; tantestületek szakadtak két- vagy többféle, egykori kenyerestársak kerültek egymással szembe, s a következménye harag lett, akár óletreszóló is... Hogyan, milyen csodagyógyír simítja el ebben az adokkapok;időben felburjánzott ellentéteket?! És: milyen lesz a pedagógiai munka — az összmunka! — az így föltrancsírozott tantestületekben?! Hallom, mert mondják: "ezt a két-három évet valahogy kibírjuk." Aztán? Mi lesz aztán? Aki a szlovákiai magyarság jövőjéről felelősséggel gondolkodik, rég tudja, mert tudnia kell, hogy az itt élő magyarság jövője az iskolákon áll, vagy bukik. Az anyanyelven való oktatás a jövőt jelenti, a megmaradást, a folytatható magyar életet. Nem véletlen — bebizonyítottam már több alkalommal, írásban és szóban is —, hogy a nemzetállam megtermelésére törekvő politika ennek a felismerésnek az alapján igyekszik tudatosan felszámolni oktatási rendszerünket. Higgye el nekem, kedves levélíró, hogy ebben a kérdésben sem tegnap, sem ma nem az, illetve nem az volt a döntő, hogy a direktívákat "elvtárs", avagy "úr" szignálta... íme a bizonyítás: 1945-ben egy koalíciós kormány záratta be iskoláinkat; 1960 után a szocialista államszervezet redukálta a minimumra a magyar pedagógusképzést; 1970-et követően a konszolidáció jótéteménye juttatta perifériára a kistelepüléseket a kisiskolák "integrációjával"; 1980-tól nincs magyar nyelvű szakpedagógus-képzés Nyitrán; a magyar gyermekeknek több, mint 40 százaléka folyamatosan nem jár magyar iskolába... Ezek ma már közismert tények, akárki ellenőrizheti azokat. Aki ezek után a folyamatban lévő "rendszerváltás" egyik sima mozzanatának tekinti a magyar oktatásügy — úgymond — "megtisztítását", a miniszter által elrendelt igazgatóválasztási cirkuszt, az aligha értett meg valamit is abból, amit itt a trianoni diktátum óta velünk művelnek... Gál Sándor
