A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
GONDOLATOK A HAZÁRÓL Ml A HAZA? Haza. Mennyi mindent rejt magában ez az egyetlen szól Az anyai melegséget, az apai szigort, a külvilág izgalmas felfedezését, az első fájdalmat, a megváltó reményeket és az első csalódást, a barátokat, a szerelmet — egy korszakot az emberéletből. Haza. Generációként másképpen értelmezhető. Apámnak a valódi hazája Magyarország volt, ahol született, de gyerekkorát már máshol töltötte, s ha még élne, bizonyára nem tudna választ adni a kérdésre, hogy mi a haza. Ugyanis az ő haza-élménye az üldözés volt — a nemzetiségéért. Vele együtt szenvedett felesége — édesanyám —, bátyám meg ón is. A haza a szülőházam. Csak halványan emlékszem a házra, ahol születtem. Háború volt akkor, és az idő legnagyobb részét pincében töltöttük. 1945. május 5-e azonban úgy maradt meg bennem, mint életem legszomorúbb napja. Akkor kellett elhagynunk, §gy kis batyuval a házat, a kertet, mindent, amit keservesen összeszedtek házasságuk alatt a szüleim. A kitelepítési papíron ez a kegyetlen ítélet állt: "Kétségtelen, hogy nemzetisége magyar, ezért az ön tartózkodása Bratislava területén nemkívánatos. Ez vonatkozik feleségére és gyerekeire isi" Emlékszem a vén Duna megáradt vizére, át kellett mennünk a katonák által készített pontonhídon, melyről hiányoztak a deszkák. Ez az út az ismeretlen, új otthonunk felé vezetett... Keserves napok következtek azután, mert édesapámnak nem volt két évig munkája; a magyaroknak létrehozott lágerben mosogatott a konyhán, részt vett a hídépítésen, és a halott szovjet katonák elföldelésénél dolgozott a Slavínon. A lakás, amit elfoglaltunk, egy szoba-konyha volt, és öt évig — két család — laktunk benne. A szülőházra nagy szeretettel gondolok. Sajnos, nem térhetek oda viszsza, egyrészt azért, mert Ligetfalu régi házait lebontották, másreszt, mert szüleim már nem élnek. De amikor az autóbusz átvisz a Duna-hídon, és látom a régi temetőből — mellette laktunk — megmaradt gesztenyefasort, eszembe jut az udvar a gyümölcsfákkal, a kitárult konyhaajto, melyből kiszökött az öröm és a bánat zaja. Az orromban megmaradt a vasárnapi ebéd illata, mely elárasztotta az egész házat. Örökre belém vésődtek arcok, mosolyok, dühös tekintetek, hangulatok. Amikor annak idején elmentem hazulról, ahányszor csak visszatértem, örömmel töltött el, hogy a ház nem változott. A szülőházba visszavisszatérőt nemcsak a múltidézés, az emlékezés szükségessége hajtja, hanem a valahová tartozás természetes emberi igénye is. Mélyre nyúlnak a gyökerek, amelyekből a szülőház, az utca, a város, az ország — a haza iránti ragaszkodás táplálkozik. Gyermekkorom sok-sok kedves emléke nemcsak a szülői házhoz kötődik, hanem nagyszülőim régi, falusi, nádfedeles hazához is, ahol az iskolai szünidők legnagyobb részét töltöttem. Csallóköz faluját, Felbárt, tartom másik szülőházamnak. Nem felejtem el nagyapám szigorú, de szeretetteljes arcát és nagyanyám főztjót, meg a ropogós kenyerét. Ott ismerkedtem meg a falusi élettel: libákat őriztem, ebedet hordtam nagyapámnak az aratáshoz. Nem felejtem el az ottani gyerekkori pajtásokat, bár azóta nem találkoztam velük, nem felejtem el az első csókot, a süli búcsút, az öreg plébánost. A múltra visszagondolva egyértelműen azt mondhatnám: itt a hazám. Itt Csehszlovákiában nevelkedett anyám, nagyszülőm, ón, de az utóbbi időben, amikor egyre több ellenséges hangot hallok, csak azért, mert magyar vagyok, és ki akarnak űzni innen, sőt, már a gázkamrákban szeretnének bennünket látni, kételkedni kezdek, és kérdezem, hol a hazám? Ott, ahova csak látogatóba járok, vagy ott, ahol születtem és élek? Ezek szerint akár Ausztriát is tekinthetném hazámnak?! Miért kell azt hallanom, hogy szülőhazámban vendég vagyok, nemzeti kisebbség? Miért nem vagyok egyenrangú más néppel? Én mindig azt tartottam, és ezt hallottam szüleimtől is, hogy a cselekedetei alapján kell mérni az embert, nem aszerint, milyen nyelven beszél. Nagyon sokáig, majdnem fél évszázadig az internacionalista együttélést oltották belém, és most, amikor szabadon élhetnénk, más, demokratikus normák szerint, némelyek mesterséges gyűlöletet szítanak. Szomorú, hogy a huszadik század adta lehetőségeket használjuk fel a másik nemzet ellen. Haza... Milyen nehezen tör elő gondolataim tengeréből ez a szó, hisz annyira egyszerű, és mégis megfoghatatlan. Nem szabad visszaélni vele, és nincs szükség melldöngető fogadkozásokra, sem hazafias szólamokra. Csak azt kell kimondanunk, hogy a haza az, ahol élnünk, halnunk kell, ha tetszik ez valakinek, ha nem. Ploczek Mészáros Erzsébet Kettős kötődésben Egy évvel ezelőtt találkoztam Ilonka nénivel. A vele való beszélgetés mély nyomot hagyott bennem. Sok ézer társával együtt 1947-ben szakították el szülőföldjétől, de 44 év után Csehországban is megmaradt magyarnak, s a nevét is változatlanul használja. Karlovy Vary utcáit járva az ember hamar megszokja az idegen szó percenkénti változását, és a magányos séták alkalmával ösztönösen keresi, kutatja a honfitársakat, akiket anyanyelvén szólíthat. Az utcai padok kora tavasztól késő őszig sütkérező, s főleg pihengető idős emberekkel vannak teli. A magyar szó hallatán négy idősebb asszony társalgására lettem figyelmes. Kíváncsiskodó kérdéseimre a legidősebb válaszolt. Megtudtam, hogy valamennyien magyarnak vallják magukat, s otthonuk a híres fürdőváros. A két fiatalabb asszony csupán annyit árult el magáról, hogy Budapestről, illetve Békéscsabáról kerültek az ország nyugati részébe. A Negyedről származó Irén asszony három testvérével 1950-ben kelt útra munkát keresni, s tévedt ebbe a városba, melyet ő ugyan "semmiért sem adna" — de azért csak magyaros ételeket főz a cseh férjének. A bogárfekete szemű ősz hajú apró asszony szeme felcsillant, amikor elmondtam, hogy Párkány környéki vagyok. Áradt belőle a szó. Sorsa hasonló sok ezer társáéhoz, akiket 1947 telén vagonba tettek, s vitték az ismeretlenbe. Férje orosz fogságban volt. Idős édesapjával, kisfiával, s szive alatt a másik gyermekkel vagon irozták be a dunaszerdahetyi Pódafa községből mintegy 90 családdal együtt. A Nyugat-csehországi kerületbe, különböző városokba, falvakba szórták szót őket Ilonka néni sorsa is szolgasággal kezdődött az Idegenben, közben beteg édesapját ápolgatta, aki odaérkezésük után két hétre meg is halt, s Karlovy Vary legrégibb temetőjében nyugszik. Hazahozni nem volt pénze, s ez is egyik oka volt ottmaradásának. No meg a további sorscsapás — mesélte Ilona néni. Férje a fogságból másodmagával tért haza, s a Csehországban megszületett fiát már nem is ismerte. Ilona néni az idegenben egyedül nevelte két gyermekét. Egy megüresedett német lakás lett az új otthonuk. Naponta járt az erdőre fát vágni a mindennapi tüzeléshez. Mosolyogva emlékezett az egyik . történetre, amikor a biztonság őrei elkapták az erdőben, $ tiltott favágásért 14 A HÉT
