A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
GONDOLKODÓ CSÁKY PÁL: GENFI TANULSÁGOK II. ■ ■; ■••:•: •:• ■ •. :: | ;• > Miért fontos, hogy a cseh-szlovákiai magyarság szuverén, független módon is jelen legyen az ilyen konferenciákon — és általában a nemzetközi fórumokon? Több okból is. Az elsői A világ valóban keveset tud rólunk, de nemcsak a világ, hanem Európa is. Egy ilyen nagy létszámú kisebbség számára bűnös mulasztás lenne nem kihasználni a jelenleg már kihasználható alkalmat és minden lehetséges módot megragadni arra, hogy belekerüljünk a világköztudatba, informáljuk létünkről, sorsunkról, elképzeléseinktől a problémára érzékeny, s a dolgok alakulására befolyással bíró, a nemzetközi politikai és diplomáciai porondon is sokat jelentő személyiségeket. El kell érnünk, hogy "jegyezzenek minket a problémamegoldás piacán". Ehhez persze több alapfettétel szükségeltetik. Az első, hogy megbízható, szolid adatokat tudjunk önmagunkról szolgáltatni, továbbá, hogy külképviseletünket szeriózusan, szakmailag is kifogástalanul össze tudjuk hangolni (ezt nem lehet ad hpc művelni, ezzel permanensen kell foglalkozni, ezeket a kapcsolatokat építeni kell), továbbá a legfontosabb: tudnunk kell, mit akarunk, határozott jövőképünk kell, hogy legyen, s lehetőleg pontosan kidolgozott elképzelés jövőbeli berendezkedésünket, viszonyainkat illetően. Ez utóbbi igény fájdalmasan mutat rá legnagyobb hiányosságunkra, a műhelymunka abszenciájára; ez az egyes mozgalmak szintjén sem létezik, nemhogy — mint az kívánatos lenne — összehangolt és egységes módon jelenne meg. Az egyik legfontosabb ponthoz értem tehát, amely bennem a genfi egy hét alatt megfogalmazódott, s amelyhez hasonlót tudom, mások is érlelnek magukban: közös külpolitika megalkotását, s Európa és a világ felé közös, összehangolt fellépést. Meg kell, hogy mondjam, ezt elsősorban a két ellenzéki mozgalom, az Együttélés és az MKDM esetében látom megvalósíthatónak. Genfben — hála külföldi barátaink segítségének — több hivatalos delegáció tagjával is sikerült felvennünk a kapcsolatot, az NGO szekcióban úgyszintén nagyon sok szervezettel kapcsolatba kerültünk; különösen az első csoportba tartozókat nem az érdekelte, milyen mozgalom tagjai vagyunk, hanem a lehető legtárgyilagosabban: melyik kisebbséget képviseljük, melyek a problémáink, mik a kérdéseink és javaslataink. Genfben persze ennél tovább is mentünk; mivel az RMDSZ és a VMDK képviselői is jelen voltak, egy velük összehangolt közös külképviselet kiépítésének lehetőségeit is megvitattuk, s remélem, e kérdéshez a közeljövőben még visszatérünk. Egyszóval: emócióktól mentesen, tárgyilagosan és jelentős szakmai hozzáértéssel kell ehhez a problémához közelítenünk. Visszatérve az eredeti kérdéshez: miért van erre szükség, a másik oknak azt a tényt említhetem, hogy az esetleges alternatív képviselet, tehát, hogy csakis Cseh-Szlovákia hivatalos küldöttségére bízzuk ezt a kérdést, teljességgel elégtelen. Ezt indokolják az eddigi tapasztalatok csakúgy, mint a CSSZSZK külügyminisztériumának a jelen genfi konferenaára kiadott irányelvei, amelyek a hivatalos küldöttség számára kötelező érvényűek voltak. Én személy szerint ennek három pontéval nem értek egyet; a külügyminisztériumi irányelvektől eltérően nem tartom idő előttinek bizonyos kollektív jogok nemzetközi szintű rögzítését, az irányelvektől ugyancsak eltérően fölöttébb szükségesnek tartottam az előremutató záródokumentum elfogadását, és a harmadik: a külügyminisztérium elutasítja a Magyar Köztársaság küldöttségének esetleges paternalizmusát velünk kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban magam is vallom, hogy 1990 után a kérdésben minőségi változás jött létre, tekintve, hogy a kisebbségi magyarság is létrehozhatta a maga politikai szervezeteit és megválaszthatta legitim képviselőit. A Cseh-Szlovákiában élő magyarok sorsának további alakulásáért tehát elsősorban ezek a szervezetek, ezek a képviselők és kiemelten a csehszlovák állam a felelős. De még ezek a szervezetek képviselői — ellenzéki, tehát nem kormányzati szervezetekről lévén szó — nem kerültek bele a hivatalos cseh-szlovák delegációba, és ott nem biztosítják számukra, hogy szuverén módon megnyilvánulhassanak, igenis szükség van arra, hogy a magyar kormányzat képviselői felvessék a problémát, és rámutassanak egyrészt a hiányosságokra, másrészt a megoldási lehetőségekre. A műhelymunka, a számunkra ideális modell megtalálása természetesen a mi megfellebbezhetetlen feladatunk; ennek kimunkálása után befelé is, kifelé is elő kell az igényeinkkel állnunk. A magyar kormánydelegáció legutóbbi hivatalos cseh-szlovákiai látogatásakor magam vetettem föl az igényt, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos legközelebbi magyar-csehszlovák tárgyaláson a tárgyalóasztalt esetleg "négyszögletesíthetnénk”, s annál a hivatalos magyar és a hivatalos cseh-szlovák kormányküldöttségen kívül helyet foglalhatnának a Csehszlovákia magyar és a magyarországi szlovák politikai szervezetek képviselői is. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el itt is, önkritikusan, hogy ezt a lehetőséget egyelőre az a tény is nehezíti, hogy a magyarság Cseh-Szlovákiában élő részének jelenleg nincs átfogó koncepciója. Végezetül még egy, harmadik válasz az alapkérdésre, miért szükséges, nemzetközi szinten is szuverén módon megnyilvánulnunk. Mint már említettem, jelen pillanatban a két ellenzéki mozgalom számára a nem kormányzati szekció, az NGO kapui nyitottak. Ez nem kevés; azon túl, hogy sok ilyen szervezet van, számos diplomata véleménye szerint is ezen szervezetek befolyása növekvőben van, sőt, olyanok is akadtak szép számmal, akik azt állították, hogy a kormányok kényelmes és halogató taktikáján túllépve a kisebbségi problémakör megoldására a receptet, de a politikai akaratot is ezek a szervezetek fogják kikényszeríteni. Azon túl, hogy ezen szervezetek befolyása nemzetközi szinten is nő, többen közülük — ellenzéki pártként — ott vannak az egyes országok parlamentjeiben, s így, ezeken keresztül nyomást tudnak gyakorolni a tagállamok törvényhozásaira — s közvetve a kormányzataira is. (Folytatjuk) Fotó: Krascsenits G. A HÉT 5
