A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV EGY KIS VISSZAPILLANTÁS Többen is kérdezték már tőlem, milyen volt a magyar köznyelv állapota Szlovákiában a két világháború közt. Vajon tapasztalhatók voltak-e már akkor is olyan aggasztó nyelvi jelenségek, amelyek nyilvánvalóan a többségi nyelv hatását bizonyítják. Vagyis: kevertek-e a magyar anyanyelvűek már akkor is szlovák vagy cseh szavakat a magyar beszédbe, s érezhetőek voltak-e például szlovák vagy cseh nyelvi szerkezetek szó szerinti fordításának hatásai. Ez a kérdéskör minden bizonnyal megérdemelne egy alapos tanulmányt, s ehhez elsősorban az adott korszak sajtótermékeit kellene gondosan szemügyre venni. Egyszer talán elvégzi majd valaki ezt a nem csekély munkát. Én most csak az emlékeimre, iskolai tapasztalataimra támaszkodva szólnék hozzá a felvetett kérdéshez. Előre kell bocsátanom, hogy a vidéki nyelvhasználatról csak annyit tudok, amennyit a csallóközi és mátyusföldi iskolatársaim beszédén megfigyelhettem, s ez leginkább némi nyelvjárásiasság volt, idegen nyelvi hatásokra nem emlékszem. Én egy olyan városban — Pozsonyban — születtem a két világháború közt, amely mindig is többnyelvű volt. Itt jártam iskolába, részben már az önálló szlovák állam idején. Azt a korszakot nem éltem meg, amikor a város német ajkú lakosságának nagy része erősen németes kiejtéssel, nagyon sok német szót, németes szó- és mondatszerkezetet használva beszélt magyarul, még az iskolában is. Ilyenféle németes mondatokat: Kérem neki rosszul van; Maradj haza, fiam; Inkább nem is odanézek — ehelyett: Kérem, ó rosszul van; Maradj otthon, fiam; Inkább oda sem nézek — az iskolában én már senkitől sem hallottam. Az úgynevezett "posonyias" magyar és a "presszpurgeris" német kiejtést ismertem, hiszen az akkori idősebb nemzedék tagjai közül még a húszas évek végén meg a harmincas években is elég sokan beszéltek így. És hát bizony volt egy csomó olyan tárgy, amelyet gyermekkoromban a magyar családokban is német szóval neveztek meg; ezek főként a háztartás, a lakásberendezés tárgyai voltak, meg néhány ruhadarab. Például az evőeszköz sokáig volt eszcájg, a tálaló vagy pohárszók kredenc, a csillár luszter, a tűzhely sparhert, a felöltő vagy tavaszi kabát übercíher stb. Amennyire emlékszem, aránylag nagyon kevés szlovák, illetve cseh szó keveredett akkoriban a magyar beszédbe, s ezek elsősorban politikai vonatkozásúak, illetve hivatalt, intézményt jelentő szavak voltak. Az 1918- as államfordulatot sokáig emlegette a köznyelv "prevrat" néven, a nyugdíjintézetet penzijný ústav-ként meg az iskolaügyi referatúrát školský referát-ként. A szlovákul župannak nevezett közigazgatási tisztviselőt eleinte még írásban is zsupánnak nevezték magyarul, mert a župa nem felelt meg a régi vármegyének, s a župan sem a régi főispánnak. Később a župant magyarul megyefőnöknek nevezték. Voltak olyan fogalmak is, melyeknek nem a szlovák vagy a cseh, hanem a német megnevezése vert gyökeret; a betegsegélyzőt, illetve betegbiztosító intézetet — nemocenská poisťovňa— sokan nevezték magyarul krankerv kasszának, és a csehül úmrtní kvartálnak nevezett özvegyi járandóságot sterbekvartálnak. Az utóbbi szónak a szótár szerint a magyar megfelelője: özvegyi évnegyedpénz, de hogy ezt annak idején, amikor ez a járandóság még létezett, soha senki így nem nevezte, abban majdnem bizonyosak lehetünk. Egyébként a magyar anyanyelvű, a magyar iskolát végzett lakosság beszédében szlovákos szerkezeteket, szó szerinti fordításokat nemigen lehetett felfedezni. Az idegen szavakat is csak nagyon ritkán használták hibásan (szlovák, esetleg német hatásra), akkoriban úgyszólván sohasem hallottam magyar anyanyelvűektól ilyesmiket: prax, kombinácia, talent, kaucia, tendenció stb. — praxis, kombináció, talentum, kaució, tendencia helyett. Magyartanáraink az iskolai fogalmazványainkban elsősorban az úgynevezett germanizmusokat irtogatták, mert akkoriban még nagyon sok mindent minősítettek elvetendő germanizmusnak, amit nyelvművelőink ma már nem kifogásolnak. MAYER JUDIT lesség a megismerés. Vagyis e könyvnek a Hideg napokkal együtt franciául és angolul is meg kellene jelennie. Már csak azért is, mert Cseres Tibor rövid bevezető tanulmányában áttekinti az egész problémakört, fölvázolva a közös múlt történetét is. Iszonyú olvasmány a Vérbosszú Bácskában. Nincs az a lázas elme, amely olyan válogatott kínzásokat tudna kitalálni, mint amilyeneket az elállatiasodott partizánok, helyi hóhérsegédeikkel együtt. íme néhány: "A lemeztelenített magyar férfiak hátából Zsablyán is szíjat hasogattak maguknak, akik türelmüket vesztve lemondtak az égetéses gyötrés öröméről." "Egy apának nyolc fia volt. Elsőnek az apát végezték ki, és a fiainak díszlépésben kellett kísérni apjukat a kivégzőhelyre. A legkisebb fia 13 éves volt, és megtagadta a díszlépést. Ezután koruk szerinti sorrendben kivégezték a gyerekeit." "Fekete Péter öccsét kegyetlen kínzásnak vetették alá. Elmondta, hogy öccsének heréjét dróthurokkal hátrahúzták, s kalapáccsal úgy verték szét." "Az Újvidékre helyezett magyar vasutasok 1941 nyarán hivatásszerűen részt vettek a vonaton érkezett bukovinai székelyek szállításában, kirakodásában és letelepítésében a dobrovoljácok helyére. Ezért, ezen a címen szedték össze a kilenc gyanútlan magyar vasutast, állomásfőnököt és forgalmistákat. Nem érezték magukat bűnösnek, ezért nem is tartottak büntetéstől. Ám az emlékező dobrovoljácok által felbíztatott partizánok a pirosi állomáson egymás után a sínekre drótozták valamennyiüket, s egy ott veszteglő mozdonyt keresztülhajtottak rajtuk. Mind a kilencet egy sípolással lenyakazták, s kinek-kinek testhossza szerint vagy térdben vagy szárközépen leszelték mindkét lábát." Emlékoszlop ez a könyv. Erre az oszlopra, a megtorláskor lemészárolt ártatlan magyarok emlékkövére 34 491 nevet vésett föl Cseres Tibor, de úgy véli, az • áldozatok száma megközelíti a negyvenezret. Legyen könnyű nekik a földi Ott, ahol az emlékezők meg tudták nevezni a gyilkosokat, följegyezte e neveket is. Többek között Petrič Dusko, Bajió Svetozár, Kretin Vlajko, Kojió Dragomir nevét. Figyelmeztetésül. Az áldozatok előtt fejet hajtva, hóhérjaikat megbélyegezve. A Vérbosszú Bácskában az idei könyvhét könyve volt. A "bezdáni ember" akarata teljesült. Azé, aki a bezdáni futballpályán történteket mondta el Cseres Tibornak a Hideg napok megjelente után. S úgy érezte, a megtorlás "hozzája tartozik" az első könyv történetéhez. Szándékát így summázta: "hogy tudják, ártatlanok voltak! Ártatlanok valamennyien! Hirdessék ki, hogy ezek és ezek, itt és itt, ekkor és ekkor, név szerint valamennyien ártatlanul haltak meg és lettek áldozatok.” BÖRÖNDI LAJOS A HÉT. 15
