A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
SZÉCHÉNYI EMLEKVERSENY "Legjo ltomat vesztettem el" ____________________ Adalék Széchenyi István Hont megyei kapcsolataihoz A Hét 1990-es évfolyamában Húsvéti Gyász c. alatt foglaltuk össze a legnagyobb magyar Hont megyéhez, Ipolysághoz fűződő kapcsolatait. Széchenyit 1830- ban Ipolyságon, Hont megye székhelyén a megye táblabírójává választották. E tiszteletbeli hivatal ürügyén a grófnak joga lett volna résztvenni Hont megye közgyűlésein. 1990-ben még úgy tudtuk, s ezt állítottuk tanulmányunkban is, hogy Széchenyi nem élt ezzel a jogával, és 1830 után többé nem fordult meg Hont megyében. Széchenyi Naplójának újabb gondos átolvasása után e fenti állítást — örömmel — módosítanunk kell. 1832. július 10-én ugyanis a gróf az alábbi sorokat jegyzi be naplójába: "Vácra. A püspököt elkerültem. Migazzi kastélya angyalian bájos. Gyalog Nógrádra. Tisztességes vendéglősre akadtam — de rossz. A régi vár szóra sem érdemes — és romjaiból látni, hogy a magyar mindig és minden időkben néhány évszázaddal más népek mögött kullogott. Éjszaka Szemerédre Stainleinhez. Csinos táj — keskeny ágyak — tűrhető ház — kiváló emberek." A korabeli sportokat — lovaglás, úszás, vívás, — rendszeresen űző, 41 éves Széchenyi számára nem lehetett nagy megterhelés a Vác s Nógrád közti mintegy 15 km-es gyaloglás. Tett ő még ettől hoszszabb gyalogtúrát is: 1819-ben például Bécsből gyalogolt haza, Nagycenkre 14 és fél óra alatt. Valószínű azonban, hogy Nógrádból már lovon vagy kocsin folytatta útját a Börzsöny vadregényes tájain keresztül. Nem derül ki naplójából, hol kelt át az Ipolyon. Az ipolysági kőhidat nem kellett igénybe vennie, hiszen nyáridőben az Ipoly még az alsó folyásán is bárhol átgázolható. Az éjszakát — mint olvashattuk — már a Nógrád megyével határos Hont megyében tölti, annak is egy kis falujában, Felsőszemeróden. 1715-ig két Szemeród terült el egymás tőszomszédságában, ekkor azonban az alsószemeródiek, hogy megszabaduljanak a falu mellett gyakran elvonuló katonaság fosztogatásától, elköltöztek a Selmec patak völgyéből. A magára maradt Felsószemeréd Széchenyi látogatása idején egy 50 — 60 házból álló, mintegy 600 lelket számláló kisközség. Semmi nevezetessége nincs a falunak, Fényes Elek 18^7-es Magyarország leírása még a nevét sem említi majd. Annál híresebb a tőszomszédságában fekvő Szalatnya, mely a reformkorban a megye leghíresebb fürdője. Ma már csak a Slatina néven palackozott "savanyúvize" emlékeztet egykori dicsőségére. Széchenyi azonban mégsem Szalatnyára, hanem Szemerédre látogat el azon a forró júliusi napon. Miért? Kihez? "Stainleinhez" — találjuk meg a szűkszavú választ magában a naplórészletben. A Széchenyi Napló 1978-as kiadásához csatolt Névmutató sem bőbeszédűbb: "Steinlein Eduárd báró (1785 — 1833) — Bajorország bécsi követe." Hogyan kerül azonban egy bajor báró a Hont megyei sárfészekbe? Felesége, paczolai Hellenbach Zsuzsanna (1794 — 1881) révén. A környék legcsinosabb kisasszonyának számító Zsuzsanna Hellenbach János Gottfried (1659—1728) ükunokája. Hellenbach orvosdoktor volt, s I. Lipót császár sikeres gyógyításáért kapta meg a bárói rangot. Ennek ellenére a Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelem oldalára állt, aki teljhatalmú selmeci bányagróffá nevezte ki őt. Hellenbach a háborús körülmények közt is kemény kézzel igazgatta a bányákat, nem rettent vissza még a katonaság bevetésétől sem a sztrájkoló bányászok ellen. Bizonyára e kemény kéz és a szakértelem egymásra találása Hellenbach személyében "feledteti el" Béccsel kuruc múltját, mert 1711 után a császár ismét Hellenbach doktort nevezi ki selmeci bányagróffá. Érdemei elismeréseként kap földesúri jogot Felsőszemeréden is, ahol egy csinos kastélyt is építtet. E kastély vendége volt Széchenyi 1832-ben. A kastély ura ekkor már Steinlein báró, aki valószínűleg Becsben ismerkedett meg az ott bálozó Zsuzsanna kisasszonnyal. A sok udvarló közül — egyikük, egy francia "álgróf" szemerédi kalandját Vay Sarolta feldolgozásában A Régi magyar társasaiét c. kötetben (Magvető Kiadó, 1986) olvashatjuk "Svindler" c. alatt — végül is Bajorország bécsi követségének titkára, Steinlein Ede nyerte el a szép Zsuzsanna kezét. E házassága révén magyarországi földbirtokos lett Steinleinből, és így megnyílt az út a honfiúsításhoz. A honfiúsításról csak az országgyűlés dönthetett. Steinleinnek évekig kellett várnia, hiszen Ferenc császár 1811 óta 14 éven keresztül országgyűlés nélkül uralkodott. Végre 1825-ben újra gyülekezhetnek a megyék követei Pozsonyban, hogy az országgyűlés — egyéb, sokkal fontosabb dolgok mellett — a honfiúsítási javaslatokról is döntsön. E neves eseményről Széchenyi is beszámol naplójában 1825. szeptember 26-án. Idézi azokat,az érveket, melyek a két honfiúsításra javasolt személy "indigenátusának" megszavazása mellett szóltak. E szerint Metternich herceget "az államnak tett nagyérdemű szolgálataiért' tartják érdemesnek a honfiúsításra, míg Steinlein báró csak mint "honfitársa és pártfogoltja a császárnénak" nyeri el a rendek beleegyezését a honfiúsításhoz. (Karolina bajor hercegnő a negyedik felesége volt I. Ferenc császárnak.) Lehet, hogy Széchenyi éppen itt, a pozsonyi országgyűlésen barátkozik össze Steinlein báróval (Naplójában következetesen Stainleinnek írja őt). Az bizonyos, hogy e barátság mély és őszinte lehetett. Ezt bizonyítják a szemerédi látogatásról idézett sorok: "kiváló emberek"-et talált Széchenyi Szemeróden. Sajnos, az nem derül ki a naplójából, meddig tartózkodott Széchenyi Szemeréden, illetve hogy az ott éjszakázáson túl milyen programot szervezett számára barátja. A következő, szintén Steinleint érintő bejegyzés ugyanis már csak 1833. január 23-án található, tehát alig fél évvel a szemerédi látogatás után. Széchenyi Pozsonyból érkezik aznap Pestre, résztvesz egy "piknikbálon", s ott éri őt a tragikus hír: "Steinlein a végét járja, fél tizenkettőkor meghalt!!! Legjobb barátomat vesztettem el." S hogy e sóhajt s minősítést nemcsak a friss gyász mondatja Széchenyivel, arra bizonyítók egykét évvel későbbi napló-bejegyzése. 1835. május 14-ón gróf Fekete halála kapcsán írja Széchenyi: "Istenem, hány jó barátunkat vesztettük el néhány esztendő óta? Két Keglevich, Csáky István, Stenlein, Gyulay, most Fekete. Az ellenségeink szívósabbakl" Széchenyi 1832-es újabb Hont megyei látogatása, felsőszemerédi éjszakázása gyorsan feledésbe merült. Gyürky Antal, az Ötvennégy óv Hontvármegye történetéből 1820-tól 1874-ig c. mű szerzője nem tesz említést a legnagyobb magyar felsőszemeródi látogatásáról. Nem tud e látogatásról Felsószemeréd szülötte, Ivánka Imre sem, pedig ó 1848 nyarán, mint Batthyány miniszterelnök nemzetőrségi titkára igen szoros kapcsolatban állott az akkor miniszterként működő Széchenyivel. "Négyhavi szolgálatom a magyar hadseregben 1848 június végétől október végig" címmel 1881-ben adja ki emlékiratát, amely értékes adalékot szolgáltat Széchenyi 1848-as szerepléséhez. Bizonyára említette volna Széchenyinek szülőfalujában, Szemeróden tett látogatását is — ha tudott volna róla. S ha a kortársak nem tudnak róla, ne csodálkozzunk, hogy ma, a magyar turisták ezrei húznak el, útban a Tátra felé, a kis falu mellett, anélkül, hogy sejtenék: a főút mellett elterülő, elhanyagolt park végében ma is áll, az egykori Hellenbach, később Steinlein, illetve Wilczek-kastóly, melynek falai között a legnagyobb magyar éjszakázott 1832. július 11 -ere virradóra. Püspöki Nagy Péter 1968-ban hívta fel figyelmünket a felsőszemerédi templom kőportáléjának rovásírására. Mi, e rövid írásunkkal Felsószemeréd másik elfeledett emléke, Széchenyi legjobb barátjának lakóhelye iránt kívánjuk a szemeródiek, a Szóchenyi-tisztelők érdeklődését felkelteni. Talán nagyobb sikerrel, mint tettük azt Ipolyság esetében. Dr. Kiss László Kérdések: 1) Ki mondta Széchenyiről, hogy ó "a legnagyobb magyar"? 2) Hol született Széchenyi István? 3) Ki volt Széchenyi felesége? A HÉT 11
