A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
SZABADIDŐ Az élet szép A ház tornácán várt minket — nyugodtan, látszólag Izgalom nélkül. Mosolyogva inte• getett felénk. Egek, ez az ember megőrült! Az arca csupa derű, szemében örömtüz lobog — remeg a boldogságtól. Elkapta Willy vállát, megveregette, majd felém fordult. — Sötét öltöny, barna cipő, szürke nyakkendő — mondta cinikusan. — Ez az, amit vártam. Megkérdeztem: — Maga Bill Putnam? Bólintott. Willy előhalászott a zsebéből egy pénztárcát és Putnam orra alá dugta. Putnamnak egy arcizma sem rezdült. — Maga vesztette el ezt a pénztárcát? — Tévedés, óriási tévedés — tiltakozott Putnam. — Szándékosan a hulla mellé dobtam. Értik? Szándékosan és megfontolt szándékkal. Összenéztünk, de nem szóltunk semmit. — Tessék befáradni a szobába — mondta szívélyesen Putnam. Követtük. A nappali tiszta volt és ízlésesen berendezve. Kevés bútor, de minden a helyén volt, amire a ház urának szüksége lehetett. Putnam az üvegeket méricsgólte. — Mikor találták meg a holttestet? — Délben — válaszoltam csöndesen. Putnam bólintott. — Mi is volt a neve, annak a szerencsétlennek? — Lana Crowling! — Ezúttal Willy válaszolt. A ház gazdája megvonta a vállát. — Érdekes... nagyon érdekes. Lana Crowling... Hm. A kezembe vettem a vadászpuskát és meghúztam a csappantyút. Egy üres golyóhüvely pottyant a szőnyegre. — Ön azt akarja, hogy most azonnal letartóztassuk? — kérdeztem nyugodtan. — Természetesen — válaszolta Putnam, és közben néhány kockacukrot dobott a kávéba. — Egykoron elhatároztam magamban, hogy ebben a hegyi kunyhóban élem le az életemet. Negyvenéves vagyok. Most persze önök azt gondolják, hogy rosszul éltem, nem vagyok boldog ember, mi? — A vadonban kedvére halászhatott és vadászhatott — mondta Willy. — Az ördög bánja... — Nem halásztam és nem is vadásztam. Ezek gyermeksportok. No, most hallgassanak végig. Huszonegy esztendős voltam, amikor meghalt az édesapám. Maradt utána valami, de nem sok. Ezt mind ón örököltem. Rövid ideig el lehetett tengődni az atyai örökségből. Én mégis úgy döntöttem, hogy nem maradok nyugton a fenekemen, de már másnap megnyugodtam. Ugyan hová is mennék? Maradj te csak, öreg srác, ebben a kalyibában. Emberkerülő lettem. A vadonban húsz évig megélhettem az örökségből. Igen ám, de pénz egyszerre csak elfolyt, nem maradt egy vasam sem. A hullámok 30 A HÉT — ahogy mondani szokás — összecsaptak a fejem felett. Nem értettem a bevezetőt. Ezért megkérdeztem: — Mi köze mindennek a gyilkossághoz? Ezért ölte meg azt a leányt? Mert elfogyott a pénze? — Nyugalom, nyugalom, mindent elmondok. Tehát, gondoltam, gyerünk, valamire csak vihetem ebben a vacak világban. Nem féltem a munkától, de a munka végeredményben időpocsókolás. Csak egyszer élünk és pont. Ezt maguk is tudják. — Mi is tudjuk, csak egyszer élünk — mondta Willy. — Mindössze tizenhét esztendős volt... — Meg akartam oldani az életem problémáját. Sikerült. Besétálok a börtönbe! A börtönben etetnek, itatnak, adnak ruhát is, ágyat, takarót, párnát, és ami a legfontosabb: a börtönben átadhatom magamat a meditálásomnak. Willy egy pillantást vetett a vadászpuskára. — Gondolja, hogy a börtönben nem találnak a számára munkát? — Én alaposan áttanulmányoztam az önök börtöneinek alapszabályzatait, a házirendet. Egyszerűen megmakacsolom magamat, és azt mondom, hogy nem akarok dolgozni. Nincs az a módszer, amellyel engem munkára lehetne bírni. Bedugnak a magánzárkába, s ez minden. Megkérdeztem: — Ön tehát abban reménykedik, hogy a magánzárkában nyugodtan lehet meditálni? — Megmondtam: mindent áttanulmányoztam, alaposan felkészültem mindenre. Tudom, hogy Nevada szövetségi államban a magánzárka a legsúlyosabb JERRY NORMAN büntetés. A magánzárkában ugyanazt az ételt kapom, mint a többiek. A könyvtárból korlátlan mennyiségű könyvet hozhatok. Mit szólnak ehhez? Lángész vagyok, mj? Nekem az a gyanúm, hogy a börtönben, éppen a börtönben megtalálom a tökéletes boldogságot. Willy letette a vadászpuskát. — Ön tehát csak azért ölte meg a lányt, hogy bekerüljön a börtönbe? — Nem. Nem éppen, de... a tett elkövetése előtt sokáig törtem a fejem. Gondolkoztam, uraim. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ma reggel azonban lesótáltam a tóhoz és... Mit mondjak még? Az ösvény mellett vártam. Az első embert, aki feltűnik a kanyarulatban, átküldőm a másvilágra! Véletlenül ez a ... hm ... Lana Crowling sétált arrafelé. Ha nem ő, akkor egy másik... Putnam hosszabb szünet után megkérdezte: — Most az gondolják, hogy bolond vagyok?! — Nem tudjuk — válaszoltam. — Megnyugtatom önöket, hogy nem vagyok őrült. Mi több! A bölcsességnek a legmagasabb csúcsait ostromolom! Az én életem, vágyaim, kedélyem, életprogramom — ez most számomra a legfontosabb. Az életem, értik? Halkan megkérdeztem: — Hát a leány élete? — Vége, nincs tovább. Látom, önök most zavarban vannak. Talán azt gondolják, hogy mindez mégis csak egy "véletlen baleset". Mi az, mi az, talán nem is akarnak bekísérni a rendőrállomásra? Putnam felénk nyújtott egy papírost. — Tessék, uraim, az orvosom bizonyítványa. A doki megírja szépen, hogy teljesen normális ember vagyok. Semmi bajom, fizikai és pszichikai tisztaság. Tessék, tessék! Miért nem nézik meg az orvosi bizonylatot? Nem nyúltunk a papírhoz. — Nem bántam meg semmit — mondta Putnam —, a kunyhót is szívesen hagyom el. Most tulajdonképpen csak arra a nagynagy boldogságra, boldog életre gondolok, ami vár rám. Leszűkíthetem az életem dimenzióit. Lefoglalnak majd a könyvek, az olvasás. Az élet árnyas oldalára nem is gondolok. Mindent elfelejtek! Újra ón kérdeztem: — Lana utolsó sikolyát is? Putnam idegesen legyintett. — Most már nem isszuk meg a kávét. Mehetünk uraim, a rendőrállomásra! Gyerünk, gyerünk, mire várunk? Ebben a pillanatban Willy Crowling — az ón unokabátyám — előhúzta zsebéből a tőrt. Sziszegve mondta: — Miből gondolta, hogy mi hekusok vagyunk? Nem, nem, drága barátom. Maga nem menekül a rácsok mögé. Én ugyanis a lány bátyja vagyok... Fotó: Král Péter
