A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
ÉLŐ MÚLT Kései sebgyógyító A Szlovák Nemzeti Tanács két képviselője, Bauer Edit (Együttélés) és Paulicky Péter (Demokratikus Baloldal Pártja) felvállalta a Szovjetunióba az NKVD által elhurcolt emberek kárpótlásának ügyét. Elhatározásukat az Új Szóban közzétették (immáron másodszor is), és azóta bizony nagyon sok levelet kaptak.- levélrészlet -... 1945. május 9-én, Németország kapitulációja után ezredünk szétesett, fegyvereinket leadtuk. Napi megélhetésünket a morva parasztoknál biztosítottuk — ételért cserébe segítettünk a gazdaságban. Tőlük kaptunk civil ruhát is. Május 18-án gyalog indultam hazafelé Brnóból hetedmagammal. Útközben orosz fegyveres Járőr tartóztatott fel, 18-án vagonba raktak bennünket és Magyarországon keresztül a romániai Konstanca kikötőbe vittek. A hukovi, rosztovl és sachtai munkatáborok foglya voltam, 45-kilósan szenet fejtettem. Az ott eltöltött 3,5 évet szégyenlem részletezni, mert olyan körülmények között tartottak minket, amelyek nem embernek valók, és amelyek mai ésszel szinte felfoghatatlanok. Isten segítségével 1948. december 8-án haza kerültem... — Milyen fogadtatása volt a felhívásnak? — kérdeztem Paulicky Pétertől. — Máig ezerkótszáznál is több levelet kaptam. Egyedül nem is bírnám a megválaszolásukat, de a munkatársaim ebben is segítségemre vannak. Nem marad válasz nélkül egyetlen hozzám forduló ember sem. — Az ország mely tájáról érkezik a legtöbb levél? — Elmondani sem lehet hány helyről kapok levelet. Királyhelmec, Dobóruszka, Battyány és Pozsony, valamint Léva környékéről érkezett a legtöbb. Az embernek megszakad a szíve ha olvassa azokat a sorokat.- levélrészlet -... dióhéjban vázolom hogyan estem fogságba. 1944. december 25-én, éppen befejeztük az ünnepi ebédet a családommal — feleségemmel és két fiúgyermekemmel, akik közül az egyik 18 hónapos volt, a másik pedig 8, amikor bejött két géppisztolyos nyilas-keresztes — már akkor ők voltak uralmon mindenfelé — és azt mondták, hogy öltözzek fel jó melegen, mert velük kell mennem. Elbúcsúztam a családomtól.abban a reményben, hogy hamarosan visszajövök. Bevittek a kaszárnyába, ott már volt vagy kétszáz civil — tudniillik én sem az első republikában, sem a magyarok alatt nem voltam katona. Még aznap elindultunk gyalog Győrbe, ott bevagoniroztak bennünket, és vittek a frontra, Nagybajomba, bunkert ásni. Ott már csak németek harcoltak, mivel a magyarok nem voltak megbízhatók. Amikor vége lett a harcnak, a németek elmenekültek, mi magyarok fogságba estünk. Azt mondták, hogy ne féljünk, mert tudják, hogy mi nem harcoltunk, meg azt Is mondták, hogy "skoro domov". Elgyalogoltunk Kaposvárra a "fehér papírért", de ott már becsaptak, mert ott várt egy tehervonat, 12 vagonból állt egy szerelvény, egy vagonba 50 embert tettek, mind civilek voltunk. Szárított kenyeret és egy vödör vizet kaptunk az útra. Rögtön elindult a szerelvény, a háború végét Romániában vártuk ki. 1945. május 11-én kezdődött a kálváriám. 14 nap múlva érkeztünk meg Finn-Karéliába, egy papírgyárban dolgoztam. Ez fönn van északon, mindig havazott, harmadnapra 150-et közülünk elvittek 300 km-rel délebbre földművesmunkára. Kilenc ember húzta az ekét, úgy szántottunk. Két hétig bírtam, akkor megbetegedtem, tele lett a testem kiütéssel, akkor visszakerültem a papírgyárba. Itt egész tűrhető volt az ellátás, sok halat és burlst kaptunk, kenyeret 600 grammot egy napra és 5 gramm dohányt és hozzá papirt 1946. január 15-én elvittek minket Petrozavodszkba, ez Karélia fővárosa, azzal, hogy mehetünk haza. De nem úgy lett, mert először elengedték a cigányokat, a törököket, a franciákat, a lengyeleket és a zsidókat Mi pedig a németek közé kerültünk. Nagyon rossz sorsunk lett Egy nagy hajógyárat építettünk, de hiába dolgoztunk jól, nem kaptunk prémiumot, csak a 600 gramm kenyeret és egy kevés kását Igaz, a németek 15-20 ezren is voltak, mi csak pár százan. 1946 májusában elkülönítettek minket, egy másik lágerbe kerültünk, ott osztrákok voltak, velük jól kijöttünk. 1947 április közepe felé ők is elmentek haza. Ml, csehszlovákiai és anyaországi magyarok maradtunk vagy 700-an. 1948. július 11-én végre bevagoniroztak minket is. Már emberségesen bántak velünk, csak 20 fő került egy vagonba, már az ablakon sem volt drótbevonat 1948. július 27-én érkeztünk Debrecenbe, ott már vártak ránk, üstökben főtt a gulyás. Fertőtlenítőbe kerültünk, megfürödtünk, másnap megkaptuk az oly régen várt szabadulási papírt A 41 havi munkámért kaptam 20,forintot és egész Magyarország területén érvényes szabadjegyet 1948. július 28-án Párkányon keresztül jöttem haza. Ezalatt a 41 hónap alatt a feleségem semmi támogatást nem kapott az államtól. Mosással és takarítással kereste a kenyeret.. — Mi jellemzi a levélírókat? Milyen csoportba lehet őket osztani? — kérdeztem Bauer Edittől. — Csak a végleteket lehet.biztosan kijelölni. Minden más csoportosítás hamis lenne, mert ahány levél, annyi probléma. Az egyik végletet azon emberek csoportja alkotja, akik azt írják meg, hogy ekkortól eddig voltak lágerben és ide és ide kérik a kárpótlási összeget. Az elszenvedett megpróbáltatásokról hallgatnak. A másik végletbe azok a levélírók tartoznak, akik bátortalanul, szerényen, félelemmel telve írnak, mert amiről a levélben írnak, arról eddig hallgattak és most sem tudják, hogy helyesen cselekszenek-e, ha elmondják, ami a szívüket nyomja. Minden levélre külön válaszolok, ha csak egyetlen mondatban is, de útbaigazítást kell adnom, hogy ez a bátortalan kísérlet ne csak kísérlet maradjon. A két véglet között vannak azok, akik szemrehányással illetnek, mert már korábban is kérvényezték a kárpótlást, valahol, de senki sem válaszolt nekik. A késésről nem tehetek, de sajnálom, hogy így történt. Vagy rossz helyre címezték a levelet, vagy még nem értek rá megválaszolni, a SÁNC (a Szovjetunióba Erőszakkal Elhurcoltak Szlovákiai Asszociációjának szlovák rövidítése) ugyanis csupa önkéntesből áll, akik ezt a munkát végzik nem pénzért teszik, hanem szorgalomból, jóin-6 A HÉT
