A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY 8. Vasárnap Éva visszavonatozott Pozsonyba, és magával vitte Horákók Orsikáját, akinek a hétvége untig elég volt a napfényes tavaknál. Azt mondta, inkább a nagyszüleinél lesz, elutazik velük falura, s Rasztyo meg Fanni nem is bánta, hogy így döntött. Nem volt túl rózsás hangulatban a baráti társaság. Akik maradtak, este tüzet raktak, szalonnát sütöttek, iszogattak, dalolgattak. Úgy fél tizenegy felé csatlakozott hozzájuk az öreg Zombori is, meg a pesti házaspár, Háberék. Háber úr otthonosan mozgott. Vagy tíz éven át itt nyaralt; anekdotázott a változó időkről. Elmesélte, hogy éveken át volt itt egy különszoba, amelynek kulcsát személyesen a főnök hordta a zsebében, s nagy kegy volt azt a szobát megkapni. Az az egyetlen olyan helyiség, amelyhez külön fürdőszoba is tartozik. Tavaly aztán az a szoba is besoroltatott a többi közé. És Háber úr azt furcsállotta, hogy az idén már megint üres a "reprezentációs lakosztály". Próbálták kitalálni, most vajon kinek a zsebében lapulhat a szoba kulcsa. Aztán Zombori kápráztatta el őket gyönyörű népdalaival, szép hangja volt az öregnek, csak kissé fáradt, fénytelen. Zsolt és Zsiga néha csatlakozott hozzá, Rasztyo meg hallgatott és szaporán koccintgatot Katival. Alig volt már valamicske bor a demizsonban, amikor Kati hirtelen felállt: — Szóló! Most ón következeml — És rázendített a "Szeretném a homokórát megállítani"- ra. Végtelenül elkeseredett nótázás volt az övé, Zsiga hamar észrevette, hogy Kati bizony berúgott. Durván megmarkolta a karját, megrázta, aztán csak annyit mondott: — Ideje lefeküdni. — De Kati nem hallgatott rá. — Sehová nem megyek, dalolni akarok — ismételgette. — Nem vagyok kíváncsi a horkolásodra. Én nyaralok. — Majd nyaralsz holnap. Ma már befejeződött, megyünk az ágyba. — Veled? Minek? — Azt akarod, hogy szájon vágjalak? — sziszegte Zsiga. — Látjátok-, meg akar vernil Ne hagyjatok, jaj, nel Zsigának azonban elege lett már a dologból. Nem teketóriázott, lekevert egy jókora pofont Katinak. Az asszony erre sikoltozni, ordítani kezdett: —Jaj, megöl, segítségül Fanni csillapítgatta, nehogy fellármázza az egész házat. Könyörgött neki, hogy menjenek mosdani, lefeküdni, Zsolt pedig felajánlotta a saját szobáját Zsigának, osztozzanak meg rajta, hadd legyen Kati egyedül. Amikor végre minden elcsendesedett és Fanni is ágyba került, Rasztyo csak annyit jegyzett meg, hogy nyaralni mégiscsak egyedül a legjobb, mert akkor nem hívhatják válóperi tanúnak az embert. Reggel azonban úgy tűnt mindenkinek, a viszony Zsiga és Kati közt újra normális. Megjelent a teraszon Primadonna Évike is, hogy bemutassa legújabb stílusú fürdőruháját, és felborzolja kissé a kedélyeket. Katit elöntötte a sárga irigység, amikor arra gondolt, ez a nő is vénebb nála, mégis milyen jó alakú, s meg nem állhatta a kérdést: — Hogyan tudtál ilyen karcsú maradni? Évike affektálva válaszolta, hogy ez kérem, a mozgásnak köszönhető, s ha Kati akarja, őt is megtanítja néhány trükkre. Zsolt félreérthetetlenül felröhögött, de Évike fel sem vette. — Tudjátok, ón táncosnőnek készültem, és rövid életem során eltöitöttem néhány hónapot Ausztriában. Ott egy lokálban igazi táncosnő voltam... — A zongorista meg vak volt... — jegyezte meg Zsolt. — És mikor hagytad abba? — érdeklődött Kati. — Onnan hazajöttem, de igazán soha nem hagytam abba. Ezt nem lehet abbahagyni. Ha az embernek tehetsége van valamihez, azt nem lehet csak úgy elfelejteni. Zsiga Zsoltra nézett és pofákat vágott, Rasztyo meg nómajelekkel mutatta, mit gondol a derék hölgyről és odasúgta Fanninak: még jó, hogy Orsi nincs itt. De aztán kinyitott a közeli söröző, így Kati és Évike kivételével mind elvonultak inni egyet. — Neked bizalmasan elmondom: sztriptíztáncosnő voltam — suttogta Évike Kati fülébe. —Tudod, ez is egy szakma, egy művészi ágazat, és rengeteget kell_ tanulni, ha igazán jó akarsz lenni. És el kell viselni sok SZERDAHELYI TAMÁS ' "m. m* mindent a sikerért. A férfiakat, néha még a nőket is. — Az ón fejemben is megfordult már egypárszor, hogy másként is alakulhatott volna az életem. Csak falun nem volt rá módom... — Én is faluról jöttem, picikém! Csak nem szabad megmaradni falusinak, tudnod kell, mit akarsz! Ha el akarsz érni valamit a művészi pályán, nem lehetsz jó falun. Azt hiszed, engem nem beszéltek ki? Nem verték folyton az anyám fejéhez, hogy ká vagyok, amikor majd huszonöt éve megjelent egy aktfotóm az egyik újságban?) De aztán mindenki irigyelte a cuccaimat, az ékszereimet. Picikém, ha pénzed van, senkit nem izgat, hogy mi vagy. Én azóta még egyetemet is végeztem, kihasználtam minden adódó lehetőséget. A szívbajosak, picikém,, dögöljenek meg. Én úgy érzem, most jött el igazán az ón időm. — Újrakezded a táncot? — csodálkozott el Kati Évike öntudatosságán. — Hisz már nem vagy a legfiatalabb... És mit szól hozzá a férjed? — A férjem, picikém? Én régesrég emancipált nő vagyok. Ide is pihenni jöttem, nem körülugrálni a családomat. A legtöbb nő ott rontja el, picikém, hogy rabszolgává teszi magát. Ezért ha férjhez megy, nem marad ideje, hogy törődjön magával, tönkre megy. Hát nem! Én vigyáztam magamra. Férjet úgy választottam, hogy legyen elég pénzem. Ez a legfontosabb. A többit máshol is megtalálom. — És ót ez nem zavarja? — Megszokta, picikém. Tudta, hogy művésznőt vesz feleségül. Csak szoktatás kérdése. Te is másképp néznél ki, ha nem lennél a családod rabszolgája! Kati végignézett magán. Strandruhájában egészen csinosnak tartotta magát, lelke legmélyén arról ábrándozott, talán itt észreveszi valaki, szert tesz egy kalandra, és akkor esetleg még Zsiga is megváltozik. Ha észreveszi, hogy elveszítheti, talán kedvesebb lesz hozzá. A kaland helyett most kapott egy pofont... — Téged megvert valaha is egy íérfi? — fordult hirtelen Évikéhez. — No nem, olyan aztán nincs. Egy férfi legfeljebb könyöröghet nekem, de 18 A HÉT
