A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-16 / 33. szám

GONDOLATOK A HAZÁRÓL

Ml A HAZA P

Mi a haza? Nem is olyan könnyű megfogalmazni, életképessé gyúrni a kérdéskört. Tulajdonképpen nem is tudnám hiányérzet nélkül megválaszolni: mi a haza e történelmi periódusban számomra. Ha a haza-fogalom kerül szóba,,nekem ma is szülőföldem ugrik be. És nem minden történelmi tapasztalat híján. Hiszen három hazában, vagy inkább országban éltem eddig anélkül, hogy szülőföldemet elhagytam volna. Az első Csehszlovák Köztársaságban születtem, és éltem gyermekkoromat. Horthy Magyarországon legénykoromat, az úgynevezett szocialista Csehszlovákiában további éveimet, egészen máig. A határokat a lakosság megkérdezése nélkül tolták ide-oda a nagyhatalmak engedőimével. Az országok, sőt a politikai rendszerek is váltakoztak, a szülőföld képe azonban ma is úgy él bennem, ahogyan gyermekkorom idején. Akkor még nem töprengtem a haza mibenlétéről, szülőföldemmel azonosítottam. Csak később kezdett nyomasztó kérdéssé súlyosodni bennem: tulajdonképpen hazám-e ez az ország, vagy csak közönséges földrajzi fogalom? Tudom-e szeretni lehangoló érzelmek és gondolatok nélkül azt az országot, amelynek bár állampolgára vagyok — nem fogad el édes fiának, csak mostoha gyermekének? Jól órezhetem-e ott magamat, ahol az államalkotó nemzet nacionalista hangadói naponként büntetlenül szí-« dalmaznak, becsmérelnek és útilaput akarnak kötni a talpam alá. Elfogadható haza-e, ahol nem kapom meg a teijes jogot magyarságom kiteljesítéséhez? De ebből elég ennyi. A rossz tapasztalatok a történelem folyamán belénk rögződtek, évtizedek óta félelemben élünk. Nem csoda hát, hogy haza-komplexusunk van, s csak a szülőföld ragyog emlékezetünkben tisztán: a szülőföld-haza. Már két évtizeddel ezelőtt is erősen foglalkoztatott a haza kérdése. Egyik versemben írtam: Csak szülőföld? Vagy haza is?/Nehóz a szívem, egyre nehezebb. /Sötét erők befonják egemet,/rab vagyok immár magam is./Kiáltanám: hazám, hazám, / de súlyosbuló szavam: mint a kő./Nem voltam soha nagyvilág-hívő,/szívemet meg nem osztanám./ Enyém a,rög, vagy idegen?/Mi vár reám? Átok, vagy ölelós?/Átdöfi mellem mindennap a kés,/a viszonzatlan szerelem.

A kommunizmus csillagképének letörlése után a szlovákiai magyarság abban bízott, hogy teljesjogu állampolgárrá válik, megindulhat szellemi-társadalmi-politikai fejlődésének útján. Ezt sugallták hazai magyar kibiceink is a bársonyos forradalom mozgalmas napjaiban. Nem így történt. Ahogy nyakunkba szakadt a szabadság, úgy jártunk vele, mint az egyszeri ember, akinek mindig kozmás ételt főzött a felesége, s amikor végre tisztességes ételt kapott — már nem ízlett neki. Felszínre kerültek a gazdasági, társadalmi, nemzetiségi bajok s ezt követően az acsarkodások. Ahelyett, hogy hazánk népei összefogtak volna a demokratikus rend fölépítésében — megindult a nemzetiségi torzsalkodás. A nacionalista szlovák körök

olyan formán agitáltak az önálló Szlovákiáért, hogy gyűlöletet szítottak, szítanak mind a magyarok, mind a csehek, sőt a nem számottevő zsidók esetében is. Mindez nyugtalansággal tölt el bennünket...

Sokan spiritualista, jelképes határokról álmodoznak még ma is, Európa-hazáról, amely megold minden égető kérdést Közép-Kelet-Európa nemzetiségi sakktábláján. Mindez egyelőre gyermekded álmodozásnak tetszik még akkor is, ha egyes, a problémába beleérző írók vagy államférfiak fejtegetéseivel támasztjuk alá. A történelem manapság nem az európaizálódás, hanem a balkanizálódás felé kanyarodott. A jugoszláviai események is példázzák, hogy a több nemzetiségű államok atomizálódnak, részeikre bomlanak. Az ok: a kis népek elkülönülésének, önállóságának, a nemzeti létük kiélésének vágya. Ebből ered a nemzeti türelmetlenség, a más népek iránti intolerancia. A szomorú csak az, hogy a Monarchia útódállamaiban mindenütt ott találjuk a több százezres, sőt milliós magyar tömegeket, amelyek minden nemzetiségi, társadalmi vagy gazdasági konfliktus esetén — a rövidebbet húzzák, hiszen mindig a legkiszolgáltatottabb, leggyöngébb néRtöredók a bűnbak. Itt megint a Trianon árnya kísért, a békekötés tekintetnélkülisége, amely kiszolgáltatta, szétszórta magyarságunk egyharmadát. az első világháború győztes hatalmainak impotens politikusai és katonai vezetői máig ható bűnöket követtek el, s elvetették a második világháború, sőt a jelenlegi konfliktusok sárkányfogait. A soknyelvű Monarchiát fölosztották, hogy ismét soknemzetiségű államokat hozzanak létre. Nem csoda, hogy a megoldatlan nemzetiségi kérdések intenzíven hozzájárultak a második világégéshez. Hozzátehetjük, hogy azok a nagyhatalmak marasztalták el a Monarchiát, aldk gyarmataikon száz- és százmilliós tömegeket igáztak le és zsákmányoltak ki, megfosztva őket legalapvetőbb emberi jogaiktól is. Ám az már a háborúk logikájából ered, hogy a világ újbóli felosztásában az érdekek és a bosszú vezeti, nem pedig az igazságosság. A magyarság 1920 óta két nagy nemzeti tragédiát ért meg, nem is említve az 56-os forradalmai. Az ebből eredő lelki traumák ugyancsak próbára tették tűrőképességét. Hogy a hat országba szakadt magyarság-részek mennyire érzik hazájuknak azt az államot, amelyben élnek, ma is kérdéses. Hiszen tovább ól emlékezetükben a lakosságcsere és a kitelepítés kálváriája, a civillakosság (a hadifoglyokról nem is beszélve) tízezreinek a Szovjetunióba való elhurcolása, a Bácskában felkoncolt több tízezernyi magyar árnyképe, s nem utolsósorban a romániai vérengzések, börtönök, munkatáborok lidórce. Közel fél évszázada ért véget a másddik világháború, azóta a magyar diaszpórának szakadtalanul résen kell lennie, védenie ezt a kevés jogát, amit meghagytak, ám folyton fenyegetnek és nyirbálnak az úgynevezett államalkotó nemzetek.

14 A HÉT