A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
Másik történelem A hétköznapi nemzeti(-sógi) nyomorúság, ha jobban átgondoljuk, kiderül, hogy sokféleségében is mélységesen egységes. Amiként a nyelv is, amelyen e nyomorúság megfogalmazódik Európa különböző magyar régióiban. Lám, lám, csillan fel a szem, van, ami dokumentáltan magyar egységnek mondható; van, ami Magyarországon, Szlovákiában, Erdélyben, de még a kies Kárpátalján is magyar azonosság. És ezt az azonosságot — mily különleges csodál — még csak számon sem kérik tőlünk. Sőt, az egyes országok parlamentjei, minisztériumai és egyéb hivatalai a maguk sajátos eszközeivel még igyekeznek is ezt az egységet támogatni. Mármint azt, hogy a meglévő nyomorúságunk tovább növekedjék. E "negatív egységesítés" az egyes nemzetiségek gazdasági szférájában is tetten érhető, ám ez nem nagyon látványos, hiszen a "többségi" gazdasági hanyatlással szinte azonos. Ezért — bár nem elhanyagolható kérdéskör — nem okvetlenül csak nemzetiségi vonatkozásai körvonalazhatók. Persze azért nem egészen mindegy, hogy ez merre mozdul, vagy mozdulhat, olyan értelemben, hogy holnap és holnapután milyen mértékben válhat önálló tényezővé. Ha egyáltalán tényezővé válhat. Sokkal látványosabb ezzel szemben — s már-már attraktív — a kultúra, s a kultúra intézményrendszerének gyors szétbomlása. Bő másfél évvel ezelőtt, amikor Európa hozzánk eső térségein "végigvonult az Isten" — ahogy egy egyházi személyiség az az időben zajló eseményeket megfogalmazta —, az adott reménységet a jövőre, hogy a demokratikus átalakulás a nemzetiségi lét elemi föltételeit megteremti, vagy megteremtheti számunkra. Ezzel a reménységgel vállaltuk az átmenet nehezét — vagy pontosabban: amit akkor annak hittünk. Mert a feketeleves csak később következett. A várt kétnyelvűség helyett a minősíthetetlen nyelvtörvény; kulturális intézményeink, a kiadó, a lapok állami megsegítése helyett a farkastörvény: "az a lap marad meg, amelyet az olvasói eltartanak". Szlovákiában vannak — voltak — nemzetiségi gyermeklapok — például az ukrán Veszjolka —, amelyek pár ezres póldányszámban jelentek meg. A Tábortűz vagy a Kis Építő — ma a Tücsök — sem volt "önfenntartó" a maga húszvalahány ezres példányszámával. Ám gyermekeink számára ezek a lapok jelentették az első találkozást az irodalommal, a kultúrával; mert ezek az övóik voltak, nekik készültek. Még akkor is, ha tartalmukkal, minőségükkel gyakorta voltunk elégedetlenek. A felnőtt társadalom számára készült lapok helyzete is kritikussá vált; többségük a nyomdaköltségek drasztikus emelésének következményeként oly mértékben eladósodott, hogy fennmaradásuk külső támogatás nélkül szinte lehetetlen. A vásárlók, előfizetők tábora is jelentősen megcsappant, mert a kót-háromszáz százalékkal meg növekedett kereskedelmi árak kényszerítő hatása a családok költségvetésének átrendezését vonta maga után. Vagyis a nélkülözhetőt a nélkülözhetetlenért kénytelenek föláldozni. Ami pedig a jelenlegi viszonyok között "nélkülözhető" — ez mindig is így volt — a kultúra. A könyv, a folyóirat, a színház, a zene... Persze, ez a szemlélet csupán "araszos" értékű, rövid távon használható. A nemzet(-isóg) jövője szempontjából azonban halálos veszedelmek csíráit hordozza magában. Valamikor a hetvenes években olvastam egy szerb irodalomtudós dolgozatát, amelyben arról ír sok bizonyító érvet felsorakoztatva, hogy a szerb nyelv, a szerb nép megmaradása a szerb nyelvű irodalomnak, könyveknek köszönhető. Ha elfogadjuk ezt a megállapítást, akkor a nemzetiségek léte, holnapja szempontjából a könyvnek, az "írott beszédnek" hatványozott történelmi szerepe van. A saját közelebbi múltunk tapasztalatai is ezt erősítik. Elég, ha az 1945-48 közötti elnómítottságot idézem fel magamban, s azt, ami utána következett. Hogy micsoda emberfeletti erőfeszítések árán kellett újjáformálni a szlovákiai magyar írásbeliséget, nemkülönben iskolarendszerünket. Pedig mindössze három évig nem volt könyv, újság, iskola... A kultúra és a kultúra intézményrendszerének leépítése sajnos nem csupán Szlovákiában tapasztalható. Nemrégiben Keszthelyen a Berzsenyi Helikonon a fő téma a nemzetiségi sajtó helyzete volt általában. Ha egyáltalán azt, ami van, "helyzetnek" lehet nevezni. Mert például a Kriterion Kiadó magyar könyveire nincs papír Romániában; ahogy hallottam, több kötetet Magyarországon kénytelenek kinyomtatni; hogy a kárpátaljai Hatodik Síp Budapesten készül, a Kárpátalja című lapot Miskolcon nyomják, s lesz mindkettő "csempészáru", amiként "csempészáru" volt a kérészéletű Kassai Napló is. Külön pozitív gesztusként fogadtuk, hogy a csehszlovák szövetségi kormányzat megszavazott a nemzetiségi sajtó támogatására 21 millió koronát. Ám azt is tudjuk, hogy ez az összeg legfeljebb a tavalyi adósságok törlesztésére ha futja... Hogy a szlovák könyvkereskedelmi vállalat nem hajlandó átvenni a Madách Kiadó könyveit; hogy a megjelenő szlovákiai magyar lapokat a postai hírlapszolgálat elfekteti, vagy át se veszi terjesztésre, mert a kis példányszámú magyar sajtótermék "nem üzlet". Nem üzlet. Valóban nem üzlet. Vagy legalábbis nem volna szabad megengedni, hogy üzletté züllesszók. Mert amikor ezek a lapok és könyvek már-már meg se jelenhetnek, akkor van papír — s micsoda minőségű — a pornókiadványokra, a gyermekbutító és szellemet bénító lutra-szintű förmedvónyekre, de nincs pénz és papír a népmesékre, gyermekirodalomra. Arról nem is szólva, hogy lassan, de biztosan a reprivatizáció a még meglévő könyvesboltokat is butikokká degradálja. A jelenlegi felnőtt társadalom, amely az új, demokratikusnak nevezett rendszerben az anyagi javak hajhászásának szédületében borzong, úgy látszik képtelen végiggondolni, mit hagyományoz utódaira — utódaiban. Már ma is döbbenten hallom, tapasztalom, hogy nyolc-tíz éves gyermekek szókészlete milyen mértékben "lutrásított". Ha holnapi történelmünk minőségét, anyanyelvűnket, kultúránkat, különbözőségünk sajátosságait, röviden: nemzetiségi létünk folytonosságát meg akarjuk őrizni azzal a ránk zúduló szürke és semleges áradattal szemben, amely az anyagelvű boldogulás kizárólagosságát hirdeti, akkor ismét egyesíteni kell erőinket emberi és nemzeti értékeink megóvására. GÁL SÁNDOR
