A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
SZABADIDŐ Clint Mulroney Dohtor — Utálom, gyűlölöm, látni sem bírom, amikor gyengéd és tapintatos, amikor megértő, békülékeny és alázatos — mondta Marilyn megvető grimasszal az arcán. Az orvos megvonta a vállát. — Pedig a bókülókenyeké a jövő. — Az ón Dermontom tehát biztató jövő elé néz? Az orvos lassan az ablakhoz sétált, de nem vette le a szemét a szeretőjéről. Bent Higgins úgy találta, hogy Marilyn a legvonzóbb nő, akit életében lefektetett. Ügy csapódott be csöndes, eseménytelen életébe, mint a nyári villám. A tüzet, a lángot nem lehetett egykönnyen eloltani. — A terved elgondolkoztató, Marilyn — mondta csöppnyi szünet után —, nem először mondom. Más megoldást nem tudsz? — Mondj egyet, Bent. Legalább egyet, Dermont Grass egy gyáva alak, de ha rólam van szó, nem ismer félelmet. Inkább meghal, mint sem engem elveszítsen... Akkor haljon megl Ez a megoldás a legcélszerűbb. — Ha beszélhetnénk Dermonttal... — Százszor elmondtam, hogy nem érdemes. — Elhagyod és kész. Valóban nem tudsz lemondani a pénzről? — Te egy ágrólszakadt ember vagy, Bent. Nekem gazdagságra van szükségem, mert szeretem, ha megszerezhetek magamnak mindent, amire vágyom. — Mindent megteszek érted, Marilyn, de a terved nekem nem tetszik. Nem ölhetem meg azt az embert. — Hát akkor eltűnök az életedből, Bent. — Ne menj el, Marilyn. — Minek maradjak? Elutasítottál. — Nem hagyhatsz el. Nélküled mitsem ér az életem! Miért nem akarsz megérteni? Én orvos vagyok. Pusztán a gondolat, hogy valakinek kioltsam az életét... — Várj csak, Bent. Dermont orvosa vagy. A pácienseid közül még senki sem távozott az árnyókvilágból? — A kettő nem ugyanaz. — Van egy jobb ötletem. Sohasem mondtam, hogy ránts revolvert és végezz vele az utcán, mert akkor mindketten a villamosszókbe kerülnénk. Nem, nem te fogod megölni a férjemet. Ha megfogadod a tanácsaimat, akkor Dermont öngyilkos lesz. Csütörtök reggel az asszisztense, Erna Shelton lépett be a rendelőbe. — Dermont Grass minél előbb talál30 A HÉT úr, mondja el kozni szeretne önnel. Mondtam neki, hogy tizenkettő és egy között a doktor úr szabad. Megfelel az időpont? — Hogyne — válaszolta Higgins doktor. Valamivel tizenkettő után Grass benyitott a rendelőbe. Ötvenéves volt, magas és vállas, de lerítt róla, hogy olyan ember, aki nem bízik önmagában. — Hogy szolgál az egészsége, Grass? — Nem tudom, doktorom. Ezért vagyok itt. A gyomrom nincs rendben... erős fájdalmak gyötörnek. Doktor Higgins tudta, hogy a páciens aggodalma nem alaptalan. A gyomorfájdalmakat az a drog okozta, amelyet Marilyn belekevert az ételébe. Alaposan megvizsgálta. — Semmi komoly — állapította meg végül —, de nem vállalom a kockázatot. Nem marad más hátra, mint a bárium. — A röntgenfelvételhez? — Holnap tízkor munkához látunk. — Ha feltétlenül szükséges... — Igen, szükséges — válaszolta az orvos. Marilyn délután toppant be az orvoshoz. — Megzöldült a félelemtől — újságolta. — Dermont most annyira be van gyulladva, hogy szólni is alig mer. Mikor mondod meg neki? — Nem tudom. Talán már holnap. Másnap tízkor Dermont halálsápadtan szédelgett be az orvosi rendelőbe. Alig állt a lábán. — Mikor tudom meg az eredményt? — nyögte ki. — Át akarom tanulmányozni a felvételeket. Talán már délután okosabbak leszünk. Mondjuk — négy órakor. Grass pontos volt. Délután négy óra egy perckor az orvos bevezette halálravált betegét a rendelőbe és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. — Grass úr — szólalt meg aztán —, az orvosok legtöbbje sohasem említ tragédiát, ón azonban kötelességemnek tartom megmondani önnek a színtiszta igazságot. Súlyos beteg. — Csak nem akarja azt mondani, hogy... — Talán egy hónapja van még hátra. — Nem! Ez nem lehet igaz! — A segítséggel is elkéstünk — mondta az orvos csüggedten —, de legyen erős és bátor, Mr. Grass. Az orvos még aznap este feltárcsázta Marilynt. — Én vagyok... Bent. Mi újság? — Dermont bevette az altatóport, amit felírtál neki, és úgy alszik, mint egy csecsemő. Minden rendben van, Bent. — Biztos vagy benne, hogy minden úgy végződik, ahogy elképzelted? — Vagy lenyel egy nagy adag altatótablettát, vagy pedig előrántja az alsó fiókból a revolverét. Nyugodj meg, Bent, Dermont fél lábbal már a sírban van. Hajnalban, valamivel négy után a doktor szobájában megcsörrent a telefon. Higgins aggódva nyúlt a telefonkagyló után. — Winger tizedes beszól. Maga gyógyította Mr. Dermont Grasst? — Igen. Mi történt? — Sajnálom, amiért ilyenkor zavarom doktor úr, de nem látogatna el betegének a lakására? Siessen... várjuk, türelmetlenül várjuk. Az orvos villámgyorsan magára rántotta a ruháját. Grassók villája előtt megpillantotta a mentőautót. Egy rendőr bevezette a lakásba. — Doktor Higgins? Winger tizedes. — Miért hívtak a villába? — A páciense látni akarja. Csak a maga jelenlétében hajlandó megszólalni. Parancsoljon... jöjjön utánam. Grass szenvtelen arccal ült az ágya szólón. — Mr. Grass — mondta a tizedes —, megérkezett az orvosa. Elmondja most nekünk végre, hogy miért követte el a tettét? Az orvos pillantása a szőnyegre vetődött, ahol egy lepedővel letakart test — valószínűleg holttest — hevert. Higgins torka elszorult, de végül is erőt vett magán. — Tudtam, hogy Marilyn gyűlöl és megvet — hallotta Dermont hangját —, úgy bánt velem mint egy rühes kutyával, lópten-nyomon megalázott és kínozott. Tudtam, hogy szeretői vannak, nem is egy, de sohasem volt merszem szembeszállni vele, de most... összeszedtem a bátorságomat... — Mondhatja tovább — sürgette a tizedes. — Megöltem. Mindegy... számomra minden mindegy. Nem tehetnek ellenem semmit. Senki sem büntethet meg. Az orvosom tudja, miért. Ő majd elmond maguknak mindent. A tizedes az orvoshoz fordult. — Doktor úr... miről van szó?
